Március
Csípős hideggel köszönt be a március, még talán
a fűszálak is összébb bújtak, hogy ne fázzanak.
Köd ült a háztetőkre, onnan lógatva lábát utcákra,
hol a hideg szél rohant fejjel minden akadálynak.
Lassan oszlott szét a sötét, halványan derengett
Kelet felől. Mert mindig onnan érkezik a Fény!
Amikor pedig végre megláttam (ahogy az ember
csak álmában látja Őt)… Lánghajába kap a szél,
és aztán rohan felém, karomba zárnám, de Ő már
szinte bordáim közé fúrja fejét… Megérkezett!
A Tavasz, az Élet, a Szerelem. És amikor ajkait
számra zárja, a fák is meghajlanak. Nem képzelet
ez, hanem a valóság! Nincs rá szó, mely méltó,
hogy el lehetne mondani e pillanatot. Csodaszép
arca, szája íve, csókjának íze, nem is hasonlítható
semmihez! Szíve bennem dobban, és élek újra én.
Megértettem, miért is nem bújt elő a Nap ma még.
Hol van az a ragyogás ahhoz a mosolyhoz képest,
miként a Kedves arca ragyogott? Szeme lángszikrát
szórt, és égette íriszembe a szót: szeretlek téged.
Egymás kezét fogva sétáltunk, és bizony mondom,
volt járókelő, kinek arcára mosolyt csalt, látva
amint (mintha csak) két bolond, őrült gyermek,
csókolózni megállt az úttest közepén, mert a járda
kicsinek tűnt, hogy elférne rajta ekkora szenvedély.
Az autós se sietett, inkább megállt, kacsintva egyet:
két lökött, egy pár! Megtalálta lám, zsák a foltját!
Bizony, így kell. Korlátok nélkül szeretni, emberek.
Épp csak március volt még, és a hideg szél pirosra
csípte arcunkon a mosolyt, mégis, egy csodaszép
tavasz köszönt e napon ránk. Tudom, hosszú még
az út, távol a nyár is. De Együtt utunk majd oda ér.
Március volt, és péntek. Legszebb napja annak a hétnek.
Új tavasz ez. Miként az ágakon kinyílik lassan az élet,
úgy nyílik bennünk a vágy, megállíthatatlanul, és borul
virágba a szerelem. Ezerszer köszönlek a sorsnak Téged.
|
|