Egy búcsú margójára
Hosszasan néztél rám, végül megkérdezted:
Látlak még az idén K. L.? Persze, tudom én,
hogy igazán nem is ezt akartad. Hanem azt,
miként lehet az, hogy most váratlanul utolért
az az érzés, amit nem éreztél sose eddig még,
az elmúlt jó néhány év alatt. És nem azért,
mert ne kerestél volna alkalmat! Pontosabban:
nem azért, mert ne akartad volna az érzést,
miszerint hiányozni fog belőled az a másik
fél, hogy meglegyen a teljes egész. Persze,
azt is mondhatnám, mert miért is ne, hogy
az újabb találkozásig hogy éljek megfelezve?
Végül könnyedén csak azt mondtam, persze!
És meglásd, ha nehezen is, de elmúlik lassan
ez a pár nap, pár hét, (mintha évek lennének),
és majd öleljük egymást az ébredő hajnalban.
Most még, mióta elmentél, mintha a hőmérő
higanyszála is egyre jobban magába roskad.
Nem jó így nélküled, és egyre csak hiányod,
ami betölti lelkem, még nagyobb űrt marva.
Mégis, mikor hangodon dalol a hajnali szél,
mosolyt csempész fáradt arcomra, és akár
fenn a csillagok, érzem, miképpen kiragyog
bennem a fény: múlik a tél, s a boldog nyár…
közel jár.
|
|