Mégis a szerelem
Uram! Ki vagy a mennyben! Halld szavam,
és a mindennapi szerelmünket add meg
nekünk ma, és áldd meg az erre éhezőket
a te csodáddal most és mindörökké. Ámen.
És végül mégis, mégis csak a szerelem
győzedelmeskedik a szívemen, szíveden.
És mindhiába gördít az élet megannyi nehéz
akadályt elénk, mert amikor kezünk összeér,
megszűnik tér, idő! Még a Világ is. Talán…
Megáll őrült rohanó forgásában, hogy lássa
a valóság-csodát, mikor szám tapad szádra.
És végül még sincsenek csodák. Csupán
néhány jobb nap jön a sok rosszabb után.
Ma még játszom. Bár megkopott hallásom,
(már ami a zenét illeti), meg nem is volt talán
soha. De hiszen nem is ez a lényeg már most.
Mert elveszett bár száz dallam, és ezer hang,
és minden muzsikaszó! Ki játszotta valaha,
maga a játékos nem veszett el soha. És végül
mégiscsak a szerelem él, zenél. El nem évül.
Az emlékek megkopnak. A feledés írhat
fejfájára a holtaknak. Mint az a régi nyírfa,
mely magát nyárfának álcázta. Egy nyáron
mégiscsak földre hanyatlott. Vas fogától
a hideg fűrésznek, mikor kiszáradt testébe hatolt.
Nem volt életrevaló. De mondom a másikat ott,
hol egykor nagy Költőnk dalolt, s egy ifjú almafa
árnya takarta, ha a kertet járta. Évtizedek szaladtak
azóta alatta, s a vén fa bár már félholt, mégis
van ága, mely terem, mert akar továbbélni!
Így van a szerelem is. Szívemben, szívedben,
bárki szívében. Már ha az a bárki nem szívtelen.
|
|