Első T: Tegnap
Hideg szél söpört végig az ébredő tavasz udvarán.
A Nap is fázósan bújt elő rövid időre, hogy aztán
vastag felhőtakarója alatt pihenjen egy keveset,
magára hagyva világot, és a csípősen hideg szelet.
Nekem csak a szél dúdolt tegnap. Néha élesen,
néha tompán, bár csempészett bele madár éneket .
De mit ér a madárdal, vagy mit ér bármi más akár?
Ha épp az nincs, ami szívem megdobbanthatná!
Ha nem hozta a várt, jól ismert hangot. Kegyetlen,
amennyire hiányzott. Csak bolyongtam a kertben,
és kerestem, kerestem, ám nem találtam helyem.
Átjárta lelkem a hideg félelem, hogy talán végleg
elnyelte a hangod a messzeség, és talán tényleg
csak a veszteség marad, csak az űr, ami legbelül
emészt, mar és fáj, s e kétség tán többé el sem ül.
Nevetésed, mosolyod fel-felidézem, talán vigaszt
remélve, vagy megnyugvást. De csak egy pillanat
csupán, csak egy villanásra nyomja el azt, ami fáj:
Hiányzol. És nincs semmi, ami enyhítené e hiányt.
Talán majd holnap! Ebbe kapaszkodom, ahogyan
kapaszkodik mind, aki fél, vagy egyensúlyozva
jár a penge élén, szakadék szélén, miközben tudja:
a semmibe hullhat! S nincs visszatérés ha lezuhan.
Hideg szél söpört tegnap végig vacogó lelkemen.
S én a hangodban valami menedéket kerestem.
De csak önnön, sötét árnyam zuhant a végtelen
mély szakadékba, s tudom, álmom elérhetetlen.
|
|