Volt egyszer két koma, a róka és a farkas, akik unták már a sok lótást-futást, hogy sárban, hóban oly sokat kellett gyalogolniuk, elhatározták, hogy véget vetnek a gyalogéletnek. Igen ám, de hogyan?

Elmentek a medvéhez, hátha annak van jó ötlete. Volt is.

-         Csináljunk egy nagy szekeret, amire mindnyájan felférünk. Legyen rajta minden kényelem, innivaló, élelem, hogy egyikünk se szenvedjen szükséget, aztán közlekedjünk azzal.

 Nagyon tetszett az ötlet a két komának. Egyikük se értett azonban a famunkához, márpedig azidőtájt szekeret csak fából csináltak. A medve azt mondta: úgy igazságos, mindenki vegye ki a részét a szekércsinálásból. Munkára fogjuk a vaddisznót is, a nyulat is, dolgozik majd a gyík, a fácán és az összes háziállatok is, testvériesen.

-         Szerintem ez nem fog menni – mondta a farkas, akit destruktív magatartásáért a medve ki akart irtani az erdőből. Aztán mégis megbocsátott neki. Hanem a szekér, amit a dolgozni parancsolt állatok kellett volna összetákoljanak, nehezen akart elkészülni. A szarvas meg az őz, a két gyorsjárású, mindig a szomszéd erdőbeli tapasztalataival jött, hogy ott milyen gyorsan meg könnyen megy minden, a szekér is gyors, kényelmes meg dizájnos. Senki se tudta mi a dizájn, de tátott szájjal hallgatta őket minden állat.

-         Na hát akkor csináljátok, ahogy akarjátok – sértődött meg a medve, és elvonult a barlangjába. Nem is látta senki azóta.

 A róka meg a farkas magára maradt az ötletével. Mert a szekérre utas éppenséggel bőven akadt volna, de senki, aki csinálja. Nem értünk mi ehhez, mondták. A két koma csüggedten törte a fejét, mígnem eszükbe jutott a hód, akik éjjel nappal rágta a fák törzsét, kidöntötte őket s a farudakból ügyesen épített favárat az egész családjának. Újult lelkesedéssel keresték fel a hódot, aki éppen végzett egy fatörzzsel.

-         Aztán nekem mi hasznom lenne abból a szekérből? Én úgyse szállnék fel rá. – mondta a hód.

Ez igaz, gondolták a komák. Nem is akarták magukkal vinni a nagyfogú hódot.

-         Hát… Mit kérsz érte? – kérdezte a róka óvatosan.

-         Én bizony húszmilliárd eurót, egy centtel se kevesebbet.

A két koma egymásra nézett.

  -      Az sok pénz?- kérdezte a farkas.

  -      Relatív – felelt a róka, aki se a pénz értékét, se a relatív szó jelentését nem tudta pontosan, de szerette játszani az agyát. – Inkább az a kérdés, honnan vegyünk annyit.

 -      Vegyük el a nyúltól – javasolta a farkas.

 -      Nincs annak húsz eurója se, nemhogy húszmilliárd. Meg a múltkor már elvettük, nem emlékszel?

-     Ja persze. .Mondd csak, te hód, honnan vegyünk szerinted annyi pénzt?

-     Hát az  aranyhaltól, ő a bankos. A banknak pedig mindig van pénze.

Valóban, gondolták a komák. Kiballagtak a tópartra, hogy szót értsenek az aranyhallal. Ez nem tűnt könnyű vállalkozásnak, mert az aranyhal csak tátogott. A róka azonban elég jól tudott szájról olvasni. Amint az aranyhal egy kicsit kiemelkedett a vízből, csak úgy csillogott az oldalán a sok halpénz. Jó helyre jöttünk, gondolták a komák. Hanem ha soknak is tűnt a sok csillogó halpikkely, azért húszmilliárd csak nem volt. Meg is kérdezték.

-         Jaj, de buták vagytok – mondta rögtön az aranyhal. Hát ti azt sem tudjátok, hogy hogy terem a pénz?

Bizony a komák nem tudták. Az aranyhal magyarázni kezdett.

-         Hát, tételezzük fel, hogy neked, róka koma, van száz euród, de nem akarod elkölteni. Sőt, szeretnéd, ha még több pénzed lenne. Mit csinálsz vele?

-         Hát…Rabolok még hozzá? – kérdezte a róka bátortalanul.

-         Ejnye, hát az nem civilizált megoldás, ráadásul alig hoz a konyhára. Az én módszerem sokkal jobb. Ideadod nekem a száz eurót, s én megígérem neked, hogy egy év múlva száztízet adok neked vissza. Érted?

-         Aha- mondta a róka, de még csak nem is derengett neki, bár hivatásos ravaszdi hírében állott. 

-         Vagyis, neked megmarad a száz euród, csak éppen énnálam van. Akkor jön a farkas, hogy szeretne egy falkanevelő intézetet nyitni, és kölcsön kér tőlem száz eurót. Én azt mondom, rendben, de csak akkor, ha egy év múlva nem százat, hanem százhúszat adsz vissza. Ha elfogadod az ajánlatot, akkor odaadom a százast. Mármost mondjátok meg nekem, ki nyert az üzleten?

-         Én nyerek egy tízest, meg te is egy tízest, a farkasnak meg beindul az üzlete. – mondta a róka. - De ez még nem is olyan kolosszális nagy pénzcsinálás.

-         Dehogynem.- magyarázta tovább az aranyhal. – Mert, ha teszem azt, az a kérdés, hogy közben kinek is van száz eurója, mit válaszolnátok?

-         Nekem, hiszen nem költöttem el, csak kölcsönadtam – felelt a róka.

-         De nekem is van, hiszen a százasodat befizetted a bankba – mondta diadalmasan az aranyhal.

-         Sőt, nekem is van, hiszen végülis én költhetem el – derengett fel a farkas esze is.

-         Na látjátok! Így lesz a száz euróból háromszáz, anélkül, hogy bárki is a kisujját mozdította volna.

-         Na jó…. De nem lesz ebből baj? Mondjuk akkor, ha mindenki egyszerre kéri a pénzét -  Kérdezte a róka, aki alapjában véve nagyon óvatos állat volt.

-         Ugyan, ilyen nem fordulhat elő… De ha mégis, én is kérhetek kölcsön más aranyhalaktól. Van belőlünk elég.

-         Szóval akkor tudsz adni húszmilliárdot?

-         Igen, adok, de meg kell hogy értsétek: ez még nekem is igen nagy összeg, ezért komoly biztosítékokat kell felajánlanotok. Huszonötöt kérek vissza, ez gondolom, nem olyan nagy dolog. Ám ha mégse fizetnétek, akkor enyém lesz, mondjuk az erdőtök fele, a földdel, a fákkal és minden javakkal egyetemben.

A komáknak nemigen tetszett az ötlet, de már annyira akarták azt a szekeret, hogy ráálltak. Hazafelé aztán tanakodni kezdtek:

 -     A hód biztosan megépíti a szekeret, ő egy megbízható vállalkozó. De kivel fogjuk húzatni? Mert én nem engedem a hámba fogni magam, az szent- mondta a farkas.  A róka is hasonló véleményen volt.  Abban maradtak, hogy a szarvasok és az őzek erősek is, gyorsak is, majd ők lesznek az igavonók.

    Hanem amikorra a szekér készen lett, a szarvasok és az őzek követelni kezdték, hogy annyi élelmet kapjanak, mint a szomszéd erdőbeli társaik. Különben ne is számítsanak rájuk.

-         Szó sem lehet róla – mondta a farkas. – Örüljenek, hogy felneveltük őket, hogy itt szaladgálhattak gond nélkül, még csak meg sem ettem őket. Még mit nem? Fizessenek csak ők a munkájukkal az eddigi gondoskodásért.

Meghallották ezt az érintettek és huss! Illa berek, nádak, erek meg sem álltak a következő erdőig, vagy tán azon is túlmentek, már nem emlékszem.

       Nagy lett a gond, mert a szép új szekér elkészült, de mindenki utas szeretett volna lenni rajta, húzni nem akarta senki. Márpedig a huszonötmilliárdot a fuvarok díjából kellett volna visszafizetni, amit a szép új szekérrel vállaltak volna.  A rókának azonban mentő ötlete támadt:

-         Keressük meg a szamarat! Igaz, háziállat, de legalább kezes. Nem is igen harap. Keveset  is eszik.

-         De lassú a lába is meg az esze is– kontrázott a farkas.

-         Ma és? Valamit valamiért. – vont vállat a róka. – Nem lehet senki se tökéletes. Meg aztán: az irányt úgyis mi adjuk neki, azon aligha kell törje a fejét. Majd mi gondolkozunk, utasítunk – és közben jót utazunk.

Meg is keresték a szamarat.

-         Segítened kell rajtunk – mondták a komák. – Nehéz helyzetben vagyunk. Csak te mentheted meg az erdőt. Ugye nem akarod, hogy a testvéreid hontalanná váljanak?

A szamár jószívű volt, ráállt, hogy majd ő húzza a szekeret. Nagy volt az öröm. Mindenki a demokrácia sikerét emlegette.  Mindjárt akartak volna egy választást is tartani, de azt a róka ügyesen megakadályozta.

-       Felszállás! Indul a szekér! Harsogták a komák.

Tolongtak is az állatok. Jött a vadkoca a malacaival, a hiúz is egész családjával. A patkány nemzetség összes tagja, a hörcsögök, fácánok mind ott tolongtak. A nyulak is szép számmal jöttek, bár tartottak egy kicsit a farkastól meg a rókától, de vonzotta őket a nagy utazás.  Eljött a nagy pillanat:  a csacsi  némi erőlködéssel kimozdította a szekeret, s az elindult. Az állatok boldogok voltak, hogy utazhattak. A csacsi kevésbé volt boldog, de minden megállónál kapott rendesen vizet meg abrakot, eleinte még pihenni is hagyták.

   A róka és a farkas azonban számolni kezdtek. Nem lesz elég a bevétel, ha ilyen lassan haladnak. Előkerült hát az ostor és a csacsinak egyre gyorsabban kellett húznia a szekeret. Végül elérkeztek egy útelágazáshoz. Most merre?

-     Csakis balra- jelentette ki a róka. 

-   Jobbra – adta ki az utasítást a farkas.

-  Mondom: balra – a róka nem engedett. De a farkas se hagyta. Fogta a gyeplőt, jobbra rántotta, mire a róka kikapta a kezéből és balra húzta. A szekér ide-oda imbolygott, szegény csacsi azt se tudta, merre ugorjon. Végül egy lejtős szakaszra kerültek, ahol a szekér bizony felborult. A sok állat megijedt és szétszaladt. Csak a két koma maradt, meg a hámtól szabadulni nem tudó csacsi.

-  Na, ezt megcsináltad – nézett a szamárra a farkas.

- Hogy fizetjük vissza a tenger sok adósságot? – sóhajtott a róka.

- Nincs más megoldás, levonjuk a szamár béréből – adta a szigorút a farkas.

- A bééremből? – Iájj! Fogta sírásra a szamár.

- Itt nem használnak a könnyek, sem az iázás – mondta a róka. Bizony, kártérítést kell fizetned az összetört szekérért. Aztán csökkentjük a béredet, bár talán fölösleges, mert egyelőre úgyse lesz munkád. Nem baj, mert az adódat viszont megemeljük. Kicsit soká fog tartani, de az adósságot vissza kell fizetni.

        A szamár ledobta a hámot, hatalmas bőgéssel elindult. Biztosan világgá is ment volna, de ő azt se tudta, hogy van világ. Csak a csikóira gondolt, meg a fiatal éveire, amikor jobban mert a sora.

       A róka meg a farkas nézett utána egy darabig.

-  Nincs valami jó ötleted? – kérdezte a farkas.

-  Ismerek egy másik aranyhalat – válaszolt a róka és cinkosan kacsintott.

-  Akkor mire várunk? Gyerünk!- csillant fel a farkas szeme.

Elindultak. Nem tudom a folytatást, nem tudom, mit végeztek a komák a másik aranyhallal.  Igazság szerint a csacsi sorsa érdekelne jobban, de be kell látni: az erdő jövője a komák meg az aranyhalak kezében van, avagy: itt a vége, fuss el véle…