Amerre én járok, szétsimulnak az árnyak.
Szétrebbennek az elémhajló ágak, s szüntelen
Mint őrzői egy elmúlt, mesés nyárnak
Vörös szirmok incselkednek velem. 

Amerre én járok, kiürült az út előttem
Léptem zaját a végtelen csend issza
S a folyton kísérő szürkületben
Csak egy szempár tekint időnként vissza. 

Amerre én járok, vigyázva, botorkálva
Sokan kutattak arra jobb utat
Hiába, mert az a kidőlt, régi, árva
Útitábla már semerre sem mutat. 

Amerre én járok, sokan jöttek arra
Vidáman, keresve szebbnél szebb virágot
Nem jutva sosem nagyobb diadalra
De őrizve-védve a szent ifjúi lángot. 

Amerre én járok, szétsimulnak az árnyak
Jótékonyan, hisz mindnyájan jóbarátok
Csak fogd a kezem, mert hűvös szelek járnak
S a sötétben – hisz tudod – rosszul látok.  

Amerre nem jártam, most arra visz az út.
Nincs félelmem, és vágyam is szerény
Nem vágyom kincset, babérkoszorút,
S tudom, ki magányos, csak az igazán szegény.