Gödör
Válla, mint két kerek, óriás gumilabda gömbolyödött előre, feje és nyaka teljes mértékben eltűnt közöttük.
Az udvar piszkosszürke kőborítása és néhány csenevész, sosem nőni akaró szobanövényen át verte vissza a fényt az ablakon keresztül, ami most épp beteríti ezeket a széles vállakat. Még az asszony csekély haja is elveszett benne.
A földszinti iroda volt második trónterme, az előbb még itt interjúztatott egy hozzánk frissen felvételiző jelentkezőt, most pedig szorgosan jegyzetelt.
Nem láttam mit, de nem is figyeltem, volt épp elég gondom volt a fénymásolót etetni a vállalat bérlistáival.
Több száz, több ezer oldal jött ki aznap is a nyomtatóból, a levegőben jellegzetes ionizáló szag terjengett, amit csak a fénymásológépek eregetnek magukból rendszeresen.
Ez a semmivel össze nem téveszthető szag jócskán keveredett össze az állandósult porral, ami lassú, leszállni képtelen karvalyként kőrözött a levegőben.
Vibráló elektromosság, ami ki tudja honnan érkezett, folyton ezt lehetett érezni, amikor megjelent a két gömbőc váll, közötte a halnyak, azon a csücsöri mókusfej, alatta pedig gömbőctest, amit a két áll már az ajtóból beesve, jó előre sejtetett.
Judit jelenlétében ez a kétes elektromosság csapott arcon bárkit, s ezen a nyomasztó, folyton gyomorgörcsöt okozó érzésen nem segített az sem, hogy rendszeresen lesből támadt bárkire.
Apró magassága rendszeresen és rohamos gyorsasággal bukkant fel az ajtófélfa mellett, vagy egy-egy íróasztal mögött, amikor bárki is jól merte érezni magát, vagy valakiből véletlenül felgurgulázott egy-egy göndör nevetés.
Rendszerint fehér akták csattantak a mosolyogni merészelő munkatárs előtt, hosszas számonkérés következett olyan munkák soráról, amit még nem végzett el, és amiről ezeddig nem is tudott, hogy reszortja lett volna, - hiszen még nem is osztotta ki neki Judit.
Aljas volt és nagyfülű, mint a csésze, aminek arany porcelánszélét épp most szopogatja apróbetűs körmölése közepette, majd az asztal szélére teszi.
Kilöttyent, persze.
- Betti, töröld ezt fel, kérlek és ha már úgyis a fénymásolóval dolgozol, gyárts ebből nekem néhány példányt - vág le elém néhány papírt olyan erővel, hogy az kisebb porfelhőt kavar az áprodott, ionszagú légben.
Anita a nevem, háromnegyed éve dolgozok itt, mégis minden egyes megszólításomkor más néven illet engem. Az első néhány hét leforgása alatt még illedelmességből nem is vettem rossz néven, az okok mögött halványuló névmemóriát sejtettem, az enyém sem a legjobb, erre fogtam.
Általában Krisztinaként szólított, mint a velem szemben ülő vézna, csenevész, folyton bambulásban lévő lányt, gondolom az irodába összezártság végett.
De voltam már Kata, Izolda, Móni, Anna, Anikó, és minden más, naptárban fellehető név.
Most azonban nem tudom, honnan jött neki ez a Betti.
A két labdaszerű, gömbölyű váll alól a halnyak magasságából rátarti mókusfej néz rám.
- Egy igazi vérmókus-asszonyság! - villan át agyamon a sejtelem, de újabb aktát csap az asztalra még hangosabban, hogy mindenen túltevő dominenciáját firtassa. - Legalább itt - teszem hozzá ismét gondolatban.
Betti - azaz én - kisebb sóhaj keretében veszi fel az asztalról a gépkapcsokkal összetűzdelt lapokat.
Önéletrajzok.
Újabb áldozat várható.
- Minek neki ez, hiszen úgysem jegyzi meg a neveket arra a röpke egy évre, amíg itt vagyunk.
Szabó Tibor, huszonéves mérnök, diplomás. A jobb oldalon lévő fotóra siklik szemem: jóvágású, szemüveges fiú, orcáin gödröcskékkel. Szimpatikus.
Az iménti interjúból, amit fél füllel véletlenül végig hallgattam, hiszen mellettem zajlott, leszűrtem, hogy kivételesen értelmes, nem csak műszaki, de humán beállítottságú srác, igazi joker lesz ő is a csapatban. Felvesszük. Juhéé!
- Ne tétlenkedj már, Annamari - pillog rám a két kerek gumilabda váll alól Judit jégkék szemekkel, amik szemüvege lencséin dupla szigorral tükröződnek.
- Mennyire boldogtalan lehet! - fut át az agyamon a gondolat. Múltkor felcókmókoltatott a lakására, adjak neki oda valami CD-t reggel 7-kor, aztán délután 6-kor túlórában. Nem értettem miért kér ilyent a lakásán, álltam a küszöbön, szinte még a csengőt nyomva, amikor egy husky ugrott rám, világos rózsaszín nyelvével rögtön képen nyalva engem az örömtől.
- Mit csinálsz te a kutyámmal? - hangzott el az ő szájából is a szigorú kérdés,de már toloncolt is beljebb, körbemutatva a konyhát, a nappalit, amik épp most lettek kész, hála a nálunk dolgozó fiúknak, akik milyen ügyesek, hogy munkaidőben felcsiszolták a parkettáját, elhozták az új bútort, visszafúrták a karnist, csacsog, majd monológját szünni nem akaró módon szórva a hálójá felé toloncol.
A kutya ugrál rám, simítom szőrét, selymes, szép, ápolt. Nem az övé, a lányáé, itt hagyta nála, na de ezt továbbra sem érti, hiszen az idegenek ellen nevelte. Nem érti, hajtogatja, nem érti mit szeret rajtam, hiszen csupán három perce ismert meg, most pedig el sem tud szakadni tőlem.
Nem, akkor nem vettem észre szemében azt a gyanús, szigorú villanást, és akkor sem, amikor kifordultam a hálószobájából a lehető legkényelmetlenebb és legszabódóbb érzéssel, amit ember lánya csak érezhet a főnöke hálószobájában. Most is ugyanez a rosszalló, vészt sejtető villanás rivallt rám szeméből
- Én, semmit...engem szeretnek az ebek - jegyzem meg félénken. A kutyák ösztönösen érzik meg a jó embereket, de ezt már csak gondolatban teszem hozzá, úgy menekülök ki a hálószobájából.
- Furcsa, furcsa lány vagy te, Kriszta - szólal meg reszelős torokhangon, négy jégkék szemét lándzsaként lágy, barna tekintetembe döfve; hangjából mint egy bádogdézsából, csak úgy visszhangzik a rosszallás.
Ugyanez a hang csap most is tarkón, miközben ellenőrzöm, nincs-e kapocs a lapok között, mielőtt a fénymásolóba helyezem. Fürkészve követi minden egyes mozdulatomat az összes jégkék tükröződése.
Az önéletrajzon jegyzetekre leszek figyelmes. Friss kézírás, még meg sem száradt rajta a tinta. Mik ezek a sorok? Szerencsére van némi időm bogarászni, miközben körmeimmel kifesztem az itt-ott rézszínű, máshol pedig ezüsös fényben csillanó iratkapcsokat.
- Jegyzetek, de psszt - szisszen vállam felett Dóra, egyik munkatársnőm.
" Kinézete elhanyagolt. Legalább három hete nem járt fodrásznál. Remegett a hangja. Nem árulta el, mivel foglalkozott az apja, hiába kérdeztem. Fekete toll volt nála, azzal ír alá, nem kékkel. Hangja erőtlen, elakad, ha kérdezem. Kézszorítása hideg, nedves, ezért alkalmatlan. Felvesszük. 2 és fél hónap maximum."
- és ehhez hasonló, látszólag összefüggéstelen dolgok kanyarognak apró, magukba záruló, kerek, elégedett, fekete betűkkel a papíron.
Döbbenetemet nem tudtam volna palástolni, ha nem ment meg a fénymásológép, amihez fordulhattam arcomat elrejteni. Csávában éreztem magam, épp, mint akkor Judit hálószobájából kifarolva és ugyanilyen csávában éreztem Szabó Tibort az ifjú mérnököt is, akit épp most veszünk fel.
Néhány pillanat múlva már az újonnan elkészült, összetűzött, meleghasú fénymásolt papírokat nyújtom Judit felé.
Átveszi.
Vaskos ujjai összeérnek az ujjaimmal, miközben tekintetemet firtatja.
A hidegtől izzadok.
- Még van dolgom - hárítok gyorsan elfordulva. Szerencsére épp az imént fogyott ki a fénymásolópapír az adagolóból, egy újabb adaggal tömöm meg a gépet.
Érzem a hátamon lecsúszó jégkék szemek zavaró vizslatását.
Szabó Tiborra gondolok, a hideg, vizes kézfogására. Biztos vagyok benne, hogy meleg, száraztenyerű, életvidám fiú. Láttam zöld szemein, arca két oldalt mélyülő gödreiben.
Erdélyben úgy tartják, hogy Isten csak a vidám, kedves, társasági emberek arcára nyomja rá születésükkor két ujját, hogy örökké mosolygó pontként jelezzenek: jó ember áll veled szemben.
Dóri súgta meg sokkal később, amikor már elült utána az irodában az ionizált, porral kavargó levegő szaga, hogy a Belügyminisztériumnak jelent.
- Titkosszolgálat, tudod, peres, de psszt! És vigyázz, be vagyunk poloskázva! - tette még hozzá halk, remegő hangon.
Ez az iroda egy sírgödör és a múlt szelleme élénken itt kísért.
Különben is: a levegőben is: ki tudja, milyen por kavarog?
|
|