I.
Egy szép napon aztán, miután sokáig vándorolt homokon, sziklákon, havon keresztül, megjelent a Róka.
- Hahó, játssz velem! - mondta a Kisherceg.
- Nem játszhatom veled - mondta a Róka. - Nem vagyok megszelídítve.
- Mit jelent az, hogy "megszelídíteni"?
- Azt jelenti: kapcsolatokat teremteni.
- Kapcsolatokat teremteni?
- Úgy bizony - mondta a Róka. - Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra...
- Bazd meg, ez hülye! – nézett maga elé csendesen a Kisherceg. - Van egy virág... az, azt hiszem, megszelídített engem...kivágtam a kukába, mit foglalkozzak én a virágokkal, egy nyeszlett kis rózsa volt, tele tövissel, tiszta seb lett tőle a tenyerem, ahogy hozzá nyúltam, simogassa más az ilyen kis nyamvadékot. A Róka csak hallgatott, és sokáig nézte a Kisherceget.
- Légy szíves, szelídíts meg! - mondta.
- Kész örömest - mondta némi malíciával fogai közt a Kisherceg -, de nem nagyon érek rá. Barátokat kell találnom, és annyi mindent meg kell ismernem!
- Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít - mondta a Róka. - Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem.
- Jó, jó, de hogyan? - kérdezte a Kisherceg, miközben dühében már toporgott, mert pisilni kellett.
- Sok-sok türelem kell hozzá - felelte a Róka. - Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz...
- Jó. Add meg a számod, majd hívlak.
A Róka és a Kisherceg telefonszámot cserélt, bekövették egymást Facebookon, aztán minden jó volt, mert a Kisherceg mehetett pisilni végre.
Másnap nem csörgött a Kisherceg. Hosszú órák teltek el, mire üzi érkezett Facen a kisrókának, holott egész nap fent lógott, lájkolgatott, videókat osztott meg rózsákról, Niel Armstrong csizmáiról és a biztonság kedvéért, hogy jó fényben tűnjön fel, még Antoine de Saint Exupéry idézeteket is kitett. Azt írta, holnap tali a három vulkánnál este 8-kor, azzal indokolta hogy ilyenkor, mert olyankor a legszebbek a csillagok. Természetesen elhallgatta, hogy igazából azért, mert most indul leinni magát rózsapálinkával és egész este vedelni fog a bolygó túlsó felén, amíg a kisróka lelkiismerete nyugodt és biztos vackából ki sem dugja addig az orrát, mert bízik benne.
- Az állatok alapvető természete a bizalom – gondolta, miközben széles mosoly jelent meg az arcán – ezért lehet őket jól bepalizni!
- Jobb lett volna, ha a megbeszélt az időben jössz - mondta a Róka. - Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, a megígért helyett, így sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet... Szükség van bizonyos szertartásokra is.
- Mi az, hogy szertartás? – köpött egy nagyot a Kisherceg köszönés helyett, belement a rosszul sodort, filter nélküli cigi bagója a fogai közé, azt szopogatta, rágogatta egész eddig.
- Az is olyasvalami, amit alaposan elfelejtettek - mondta a Róka. - Attól lesz az egyik nap más, mint a másik, az egyik óra különböző a másiktól. Az én vadászaimnak is megvan például a maguk szertartása. Eszerint minden csütörtökön elmennek táncolni a falubeli lányokkal. Ezért aztán a csütörtök csodálatos nap! Olyankor egészen a szőlőig elsétálok. Ha a vadászok csak úgy akármikor táncolnának, minden nap egyforma lenne, és nekem egyáltalán nem lenne vakációm.
Hallgattak egymás mellett. A Kisherceg nem tudott mit felelni a Rókának, mert szavát sem értette és különben is totál idiótának nézte. A kisróka pedig csillogó gombszemekkel nézett rá előbb hosszan, majd az éjszakába.
- Valóban szépek a csillagok – próbált megszólalni.
- Ühümm. Kibaszott, éles sziklatömb mind, már majdnem mindegyiken jártam. A legtöbbjén leülni sem tudsz, annyi hegyes sziklával van tele, és böki a feneked mind, mint a rózsatövis.
Így aztán Róka azt hitte, hogy a Kisherceg megszelídítette. Amikor a túl sok szótlan óra után közeledett a búcsú:
- Ó! - mondta a Róka. - Sírnom kell majd.- Te vagy a hibás - mondta a Kisherceg. - Én igazán nem akartam neked semmi rosszat. Te erősködtél, hogy szelídítselek meg. – s köpött egy jó méterest, akkorát, hogy érkezésnél még a bolygó homokja is felkavarodott kissé.
- Igaz, igaz - mondta a Róka.- Mégis sírni fogsz! - közölte a Kisherceg.
- Igaz, igaz - bólogatott a másik.- Akkor semmit sem nyertél az egésszel.
- De nyertem - felelte a Róka. - A búza színe miatt. - Majd hozzáfűzte: - Nézd meg újra a rózsákat. Meg fogod érteni, hogy a tiéd az egyetlen a világon. Aztán gyere vissza elbúcsúzni, s akkor majd ajándékul elárulhatnál nekem egy titkot.A Kisherceg előhúzta mellényzsebében rejtegetett laposüvegét, nagyot kortyolt belőle, majd elment, hogy újra megnézze a rózsákat.
- Egyáltalán nem vagytok hasonlók a rózsámhoz - mondta nekik.- Ti még nem vagytok semmi. Nem szelídített meg benneteket senki, és ti sem szelídítettetek meg senkit. Olyanok vagytok, mint a rókám volt. Ugyanolyan közönséges Róka volt, mint a többi száz- meg százezer. Az a kis hülye azt hiszi, hogy én a barátommá tettem, és most már egyetlen számomra az egész világon. Ha-ha-ha! Holnap tali, hozom a bozótvágót, rábasztatok ti is, nem fogtok itt ezen a bolygón éktelenkedni a sok randa tövisetekkel, meg veszélyeztetni az emberiséget, amit egyedül én képviselek, ráadásul herceg módjára, méltó módon! Majd én megmutatom, ki a király itt és mindenütt! Nyomott pár fotót a viruló rózsakertről, rábaszott pár filtert, kitette Instára meg Face-re, és odakomizta hogy épp ezt gondozza és aki szerint szép, nyomjon már egy lájkot rá. A rózsák csak feszengtek, ő pedig folytatta:
- Szépek vagytok, és ráadásul nem üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő, aki megismerné az én rózsámat, arra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy egyikőtök sem ér semmit. Véletlen volt csupán, hogy ő az, akire búrát tettem. Azt hitte, hogy szélfogó. Pedig csak meg akartam fojtani. Azért öldöstem le róla a hernyókat, hogy majd tisztán legyen egyedül az én rózsám. Kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt, mert különben nem lenne benne semmi izgi. Ja meg azért is pakoltam rá a burát, mert őt hallgattam egész nap panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Faszt kell dumálnia egy rózsának. Fogja be. Mert ő az én rózsám. Azzal visszament a Rókához.
- Isten veled - mondta.
- Hát elmész? – nézett álmélkodva a Róka.
– Miért, mi történt?
- Semmi. Isten veled - mondta a Kisherceg. - Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.
– Régen kamuztam ekkorát, azt hiszem, most igazán megérdemlek valami töményet, hogy végre vége, nem kell ezt az ostoba kis vörös Rókát hallgatnom.
- Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan - ismételte a kisróka, hogy jól az emlékezetébe vésse. Bár nem értette, miért megy el a Kisherceg, arra gondolt, elfogadja a döntését, mégiscsak egy fejlettebb evolúciós kasztba tartozik, mint ő, ráadásul herceg, ok nélkül biztos nem avatnak senkit herceggé sehol, biztos érdemesen nyerte el ezt a nemesi címet, és egyébként is: idősebb is nála, csak tudja, mit miért csinál.
- Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat. – mondta még utána szólva Róka.- Az idő, amit a rózsámra vesztegettem... - ismételte a Kisherceg, hogy jól az emlékezetébe vésse. - Talán a fűnyíró is elviszi az ilyen aprótermetű rózsákat.. vagy bozótvágót vegyek hozzájuk? - Tűnődött magában.
- Az emberek elfelejtették ezt az igazságot - mondta a Róka. - Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért...
- Felelős vagyok a rózsámért - ismételte a Kisherceg, és a Rókának úgy tűnt, jól az emlékezetébe véste szavait.
-Tessék, itt egy üvegbúra – mondta neki a herceg búcsúzásul, és csak magában tette hozzá:
- Azért kapod, hogy kussolj már végre! - A fejére helyezte, majd jól lenyomkodta a homokos talajba, hogy biztosan ne jöjjön be sehol levegő.
A Róka csak nézte a távolodó Kisherceget, és ha jött is volna ki szó a torkán, akkor sem merte volna hozzátenni, hogy felelős vagy a Rókádért is, aki annyit várt rád, amikor nem jöttél időben, akivel olyan sok órán át ültél a sziklacsillagok alatt, akivel annyi közös hallgatásod volt – azért, mert mással nem lehetett.
II.
Egy szép napon aztán, miután sokáig vándorolt homokon, sziklákon, havon keresztül, megjelent a róka.
- Hahó, játssz velem! - mondta a Kisherceg.
- Nem játszhatom veled - mondta a róka. – Szelidíthetetlen vagyok.
- Mit jelent az, hogy "szelidíthetetlen"?
- Azt jelenti: nem tud kapcsolatokat teremteni. Vagy nem akar. Vagy unja ezt az egészet. – nézett előre a homokba a róka, üveges szemekkel, egy pillantást sem vetve a kérdezőjére.
- Unni ezt az egészet? – húzta kérdőre a szemöldökét a Kisherceg.
- Úgy bizony - mondta a róka. - Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. Azt is akarom, hogy így maradjon ez.
- Ez nem volt benne a szövegkönyvben – forgatta tanácstalanul egy kortárs író kötetét a kezei között a Kisherceg. – Mutasd meg nekem, hol van leírva ez, és mit válaszoljak egy ilyen mondatra, nem tudom.
- Tessék, itt van – bökött rá találomra egy oldalra a Róka. Versek álltak rajta, szép szabályos és kötetlen formák váltották egymást egyik lapról a másikra. – Itt, ni. – Az ujja hegye pont a két oldal között semmibe mutatott.
- De hát az egy üres rész! Még szövegmezőnek sem mondanám!
- Igen. Az ott a hajtás. A kérdésedre a válasz pedig a hajtás része.
- A cérnaszál?
- Nem csak az. A hajtás, ami félbe vág. A cérnaszál, ami összeköt. A semmi mezsgyéje, amire verseket írtak.
- Kik írták és mit? Ez egy idegen nyelv. Bolygóközi francia dialektus.
- Ez lényegtelen. A semmi a lényeges. Nem szabad megismerni a semmit. És csak a semmit érdemes megismerni. Ez a kettő egyensúlyoz együtt... Ezért mondom, hogy menj innen el, ne akarj megismerni engem.
- De te nem is vagy semmi. Itt vagy. Egy kis vörös Róka vagy itt egyedül a homokban a B612-es bolygón.
- Azért vettél észre engem.
- Mert egyedül vagyunk?
- Nem, itt én vagyok egyedül egyedül. Te nem vagy egyedül. Ha tovább folytatod, itt leszek neked én, meg az a másik. És akkor mi lesz? Én ugyanilyen egyedül leszek, neked meg hirtelen ott lesz az a másik, mert eszedbe jut. A vörös fejű. A hogyishívják.
- A Rózsára gondolsz! Ó, igen, ő az „én Rózsám".... – nézett merengő szemekkel a Két Vulkán felé a Kisherceg. Tisztán kivehetően látta a körvonalaikat a hideg, fekete űrben. „ Arrafelé van az én Rózsám is... „ – jutott eszébe hirtelen.
- Látod, pontosan erről beszélek!
- Most meg mire gondolsz?! – csattant fel ingerülten a Kisherceg, felpattanva a szikladarabról, amire idő közben leült a kis Róka mellé.
- Meg erről is... - jegyezte meg némi malíciával a fogai között a Róka. – Neked vörös fixációd van. Ott a rózsa és a rózsakert, naná, hogy kellett. Naná, hogy nem tudtad máshogyan megtartani, csak úgy, hogy üvegbúra alá zártad.
- Az egy másik mese.
- Tudom. De te ilyen vagy minden mesében! Egyszerűen mindent kiszúrsz a bolygón, ami vörös, aztán meg akarod szelidteni. Ha összejön, azért hagyod el. Ha nem jön össze, azért duzzogsz. Ha nem érted miért nem jön össze, a zöld abszinthoz menekülsz. Mint a két költő a könyvedben, ott ni. – bökött egy képre a Róka. Valóban két íróról szólt a kötet, versekkel, prózákkal és színes, festett képekkel tarkítva. Az egyik képen abszintot iszogattak. A helyszín valami Afrikai bár lehetett, egy ócska, lerobban csehó, tele homokkal.
- Még ez is! – dohogott a Kisherceg – felhozol itt nekem mindenféle múltbeli sztorikat, amikor téged akarlak megismerni! Lehet, hogy a rózsa is vörös volt és te is, de mit érdekel engem most az. Értsd meg, ezen a bolygón te vagy az egyetlen élőlény. Szükségem van társalgásra. Kihez beszéljek, ha nem hozzád? Ott a Két Vulkán, naponta beleordítok a kürtőikbe, de semmi válasz. Még egy rohadt visszhang sem jön vissza. Vagy ott a repülőgépem. Roncsokban hever a homokon, nyolc felé gurultak szét az alkatrészei. Mióta rájöttek, hogy képtelen vagyok megszerelni őket, azóta azok sem válaszolnak nekem.
- Látod, ezért kellett volna szépen beszélni már a Rózsáddal is.
- Faszom bele a Rózsámba, bugyuta kis növény volt, helyváltoztatásra képtelen életforma. Így utólag visszagondolva bár gyökerestül téptem volna ki...
- Ezt csinálnád velem is, ha megismernél.
- Állj, állj, állj! Nem vagy te egy kicsit túl NŐ, kedves Rókakoma? –
- Nem. Én Levinnél tanultam. – húzta ki magát a kis Róka, háta a büszkeségtől ívben megfeszült, a környező bolygókról visszaverődő napfény pedig vörös és narancs színű pontokként tündökölve játszott rajta. „Basszus, ez szép" – gondolta a Kisherceg, de egyáltalán nem ezek a szavak jöttek ki a száján.
- Ki a franc az a Levin? – nyögte oda félvállról, és utána kiköpte a fogai közül kipiszkált dohány maradékát. – Nincs tüzed, kis vörös?
- Nézd meg a könyvben, ki az a Levin!
- Na, ne izélj már – húzódott egészen közel a Kisherceg, válla a Róka vállát érte már, arca vésztjóslóan a Róka arca felé közeledett, aki ettől teljesen lefagyott és elkerekedő szemmel nézte, amint a Kisherceg puszit nyom az arcára.
- Adj már egy kis tüzet magadból! – a puszi nyomán a Róka arcán egy égő folt jelent meg, egy pillanatra felgyulladt, majd izzani kezdett. A Kisherceg kapott az alkalmon, az ujjai között szorongatott sodort cigit gyorsan a Róka arcához nyomta a foltba. Szemeit lehunyva, nagy élvezettel kezdte el szívni, ügyet sem vetve a kis Rókára, aki ijedtében és egy hatalmas fájdalmas kiáltás közepette felugrott. Mancsával az arcához kapott: égő sebhely izzott a Kisherceg puszija nyomán.
- Ilyen Levinnél sosem történhetett volna meg! Mondtam, hogy neked vörös fixációd van! Most nézz rám, - ácsorgott zavartan a kis Róka – most nézz rám, még vörösebb lettem, mint eddig! Hogy képzeled ezt, csak jössz-mész egyik bolygóról a másikra, mindenkit meg akarsz szelidíteni, aki meg nem akar szóba állni veled, annak meg puszit nyomsz az arcára?
- Ja. Kellett a tüzed, bébi. – kacsintott rá a bűzölgő rudacskát szivogatva a Kisherceg. – Tessék egy kis zöld abszint, ettől lenyugszol – nyúlt a kabátja alá a laposüvegért. A Róka felé nyújtotta, aki ijedten meredt az ezüstös fényben csillogó üvegre.
- Nem, köszi. Nem kell tőled semmi.
- ...és mondd csak, ez a Levin vagy kicsoda, eeez meeeeeg...szelidített? – nézett kétértelműen a Rókára a Kisherceg.
- Levin egy buddhista szerzetes! – utasította vissza még a vád gyanúját is a kis Róka. – Ezen felül Levin a leghíresebb konyhafőnök Afrikában, ha nem tudnád! Minek is állok én szóba ilyen műveletlen Kisherceggel, nem is értem... - dohogott most már a kis Róka is.
- Szóval ennek a Teee Leeevinednek – nyomta meg nyomatékosan a hangsúlyokat a Kisherceg – van egy csehója Afrikában. És még te hánytorgatod nekem itt fel a másik bolygókat, a rózsákat, a Két Vulkánt és a szétgurult, összeszerelhetetlen repülőgépemet, meg hogy a vörös nőkre bukom, és hogy csak ezért bukok rád, mert te is vörös vagy, és mert nincs senki más ezek a homokfútta bolygón, akivel beszélgetni tudnék! – fakadt ki a Kisherceg.
Nem lehetett eldönteni, komolyan intézi-e szavait a kis Rókához, vagy édes szarkazmussal próbál a másik eszére hatni, vagy hogy esetleg humorral oldaná a kialakult helyzetet. Mindenesetre ő a saját nézőpontját abszinttal oldotta, és lehúzott néhány kortyot az üvegből.
- Így ni! Így állunk!
- Mondtam, hogy nem akarlak megismerni. Ezzel kezdtem az egészet. Fenn is tartom. Eleget tudok rólad már hallomásból és látásból is, te vörösfixációs.
- Én nem is tudni akartam rólad, te nő, csak beszélgetni valakivel. Tehetek én róla, hogy szép a kis vörös pofid?
- Tehetsz. Ihatnál kevesebbet mondjuk. Az a büdös bagó sem érdekel, amit állandóan szívsz. Meg a hülye előre megírt kortárs szövegkönyved. Csak a betűket futod át, de képtelen vagy levenni a sorok közti lényeget.
- A semmit? – vonta magasra szemöldökét a Kisherceg ismét. – A semmit nem is kell megérteni. A semmi úgy van, hogy nincs.
- Mi mind a semmiben keringünk. – mutatott a tágas horizontra és az azon túl elterülő hideg, fekete űrre a Róka.
- Ez aztán buddhista volt a javából, látszik rajtad ez a Levin.
- Hagyd abba.
- Egyébként – gyújtott rá egy egyik cigiről a másikra a Kisherceg, - szóval egyébként én is buddhista vagyok. Párizsban végeztem a Sorbonne-on. Afrika pedig francia gyarmat, és rohadtul nem hallottam se szakács Levinről Afrikában, sem pedig buddhista Levinről Nepálban. Mert hogy ott is jártam ám.. – nézett incselkedve a kis Rókára, aki megrettent, hogy újabb puszit fog neki adni és gyorsan biztonságos távolba menekült.
- Hagyjuk már abba ezt az ismerkedési részt. Nem akarom folytatni és kész. Semmi közöd sincs se Levinhez, se hozzám, se ahhoz, hogy nekem mi közöm volt Levinhez, mi nem.
- Hazudsz – fogta ujjai közé egy hirtelen mozdulattal a Kisherceg a Róka állát,- hazudsz, te bestia! Ismerlek, ugyanolyan vagy, mint a Rózsám, a rózsakert, ugyanolyan vagy, mint az üvegbúra, amit a Rózsámra tettem.
- És az előző verzióban a kis Rókára, azaz rám. Témánál vagyunk megint! Erőszakos vagy, nézz magadra! És ha ez nem lenne elég, ostoba is, és önző! Mindent magadnak akarsz, ha vörös, ha visszhangzik, ha szétgurul, ha nem....!
- Hmm...- tette karba kezeit elengedve a Kis Rókát a herceg, csak azért hogy véletlenül se lehessen igaza semmiféle logikai alapon – nos.. hm... - szemei sarkából szúrósan meredt a kis Rókára. – Nos, te nem vagy más nekem, mint az üvegbúra...
- Na látod, tudtam én, hogy valami újat is ki tudsz találni! – vágott vissza szarkazmussal a Róka.
- Átlátszó vagy, az az igazság! Még jó, hogy nem ismertelek meg! Még jó, hogy tudom megismerés nélkül is, milyen vagy valójában! Hetyegsz itt összevissza mindenféle hazug buddhista szakács Levinnel a tudtom és az engedélyem nélkül!
- Az nem hetyegés volt. Főzőtanfolyam. És előtted ismertem meg őt. Mennyivel csodálatosabb volt ő, virágokból készítettük el a világ legfinomabb ételeit! Levin egy igazi chef! Te pedig...én nem is tudom... ahogyan így végig nézek rajtad... mire vitted? Igazából köszönöm, hogy igazoltad a rólad szóló pletykákat. Ennyi idő alatt, amióta a homokdűnék között rostokolsz, igazán forgathattad volna a „Hogyan szereljünk repülőt?" kézikönyvet, ahelyett, hogy kortárs szövegkönyvekkel rohangálsz a rózsakert, az üvegbúrás rózsa, a visszhang nélküli Két Vulkán között, na meg köztem. Tessék, ez van, rávilágítok itt neked a szövegkönyved hiányosságaira, aztán nagy buddhista létedre azt sem veszed észre, ez mennyire buddhista volt tőlem! Itt toporzékolsz nekem időtlen idők óta, ahelyett hogy megtanultad volna megszerelni a gépedet és elhúznál a bolygóról, de nem, te itt osztod nekem az észt arról, hogy mennyire meg akarsz ismerni. Teszem hozzá – mondta már igen vörös fejjel és megemelkedett vérnyomással a Róka – teszem hozzá, hogy vörösfixációd van, és eszed ágában sem lenne elvinni erről a bolygóról engem, ha véletlenül kiderülne, hogy tudok repülőgépet is szerelni!
A két egymás felé dugott orr körül a levegő vibrált a feszültségtől. Erre a válaszra valóban nem számított a Kisherceg, aki annyit vett le az egészből, hogy a kis vörös nem csak tűzgyújtásra jó, de repülőgépszerelőnek sem lesz utolsó.
- Szeretlek – tette hozzá váratlanul a Kisherceg.
- Nem megmondtam, hogy nem akarlak megismerni! Nem megmondtam, hogy előbb ismerd meg a semmit, majd utána megismerhetsz engem!
A Róka dühöngve távozott el a sivatagba.
- ..és egyébként is... a könyved utolsó fejezete a repülőgépszerelés kézikönyve, ha nem tudnád! Ha lenne bárminemű szaglásod a kortársak gondolkodásmódjához, vagy ha rózsáknak való felesleges udvarlás, majd fejlevágás, kézrátételes búraráhelyezés helyett a könyveddel foglalkoztál volna, már rég repülőgépet vezetnél hazafelé és én meg sem ismertelek volna!
A Kisherceg ujjai ekkor már a nyitott könyv utolsó lapjai között keresték a fejezetcímet. Megtalálta: „A repülőgépszerelés kézikönyve" – írta Jacques-Levin Rimbupéry, buddhista szerzetes és chef.
- Milyen jó, hogy nem ismertük meg mégsem egymást! - kiáltott még egy utolsót a kis Róka felé, akinek már csak a dühösen távozó sziluettje látszott a fekete határán.
- Én is örültem, a soha viszont nem látásra! - kiabálta utána a kis Róka, miközben azon dohogott, hogy a francba is, ebben a színdarabban is mégiscsak megismerték egymást, akármennyire nem is akarták.
- Legközelebb szóba sem állok senkivel! Dohogott.
III.
- Hahó! – szólt valahonnan egy halk, lágy hang a sivatagban.
– Hahó! Halló! – súgta egyre és csak nem adta fel. A levegőben apró, de éles kis kavicsok szálltak egy kis vörös Róka felé. Nem is szállásnak mondanám, hanem inkább célzott potyogásnak.
Látszott a kövek röptének ívén, hogy nem akarnak ártani a célpontnak, a dobó épp hogy csak ráejteni próbálja azokat messzebbről.
Egyenlőre nem lehetett tudni, ki dobálózik velük, azt sem, milyen irányból érkeznek a bolygó töredékeinek hulló lövedékei. Mindegyik a hátát és a vállát érte. A vastag bunda felfogta a lágy ívvel érkező kövek élét.
A kis Róka háttal ült a homokdobos tájnak, amelynek monotonságát nagy öles és éles sziklák tarkították. Egyébként elég egyszínű volt itt minden, amerre a szem ellát: egy meghatározhatatlan szín uralta a sivatagot, sőt az egész kis bolygót. Ennek a piszkossárgának és szürkének egy olcsó, semmit mondó keverékéből aztán természetesen kitűnt vörös bundája. Messziről lerítt róla, hogy nem erre a bolygóra való állat.
Régebben hosszú időn keresztül zavarta színes mássága, ami eddig bármelyik kopár táj egyhangúságából kitűnt. Bolygóról bolygóra vitte sorsa, ám mindenütt ugyanazzal az egyformasággal találta magát szembe. Vagy csak rossz helyen landolt - merengett.
- Afrika, Tibet, B-612... Mindegy is. Mi mind a semmiben keringünk...és senki nincs, aki megmenthetne ez alól minket. -
Ezen morfondírozott épp, kavargatva tányérjában a forró, sárga, francia sajtlevest egy padon, amikor az első kövek hozzáértek bundájához. Épp csak a kanál állt meg a kezében, egyébiránt rezzenéstelen maradt.
- Félek, tudom mi fog következni... - sóhajtott egy nagyot a kis Róka.
A dobáló ezen felbátorodott és kimerészkedett a kőszikla takarásából.
- Szeretnék mutatni neked valamit magamból! – szólt szelíden rátekintve a szőke bozontja alól. Leporolta sötétkék nadrágját, meghúzogatta az arany rojtokat palástján és eligazította a mellkasán egy címerben elő kertként himbálózó hófehér Bourbon liliomokat.
A kis Róka meg sem fordult. Óvatosan a tányér mellé helyezte asztalra a bádogkanalat. Elvégre fontos a párhuzamosság, a harmónia. Csupán e hosszúra nyújtott művelet után szólalt meg:
- Ha elviszel innen, csak akkor nézem meg, mi az.
- Honnan tudod, hogy nem érdekel, amíg meg sem nézted?
- Nem tudom. De nem is ez a lényeg. A lényeg az, hogy meg akarom-e tudni. Hogy tudsz-e olyant mutatni, hogy meg akarjam tudni mit akarsz mutatni.
A Kisherceg zavartan ácsorgott, testsúlyát himbálta bal lábról a jobbra, közben piros, rámás csizmája időnként meg-megnyikordult a mély csendben a piszkossárga kövek között.
- Azt akarom mondani, hogy én színes vagyok. – bökte ki nagyon lassan.
A kis Róka szemét morfondírozva járatta körbe az előtte elterülő afrikai csehóban. Ósdi bútorok, bádogedények, és a polcokon rengeteg színes üveg tette otthonossá a helyet. A változatos palackok címkéi borokról és egyéb alkoholokról árulkodtak, kinek-kinek tetszése és lelki szükséglete szerint. De voltak itt ritka tibeti és indián gyógyitalok, főzetek ritka fiolái is a különleges bajokra.
Valahonnan egy hátsó helységből sajtleves illata és forró gőze kanyargott ki, amely ezt az otthonosság érzetét még inkább fokozta. Hosszasan tűnődött ezen a látványon, majd tekintetét lehorgasztva a lába alá fújt piszkossárga homok ragadta meg.
- Úgy érted, szerecsen? – kérdezte a Róka, még mindig hátat fordítva a zavartan ácsorgó Kishercegnek.
- Ha ide pillantanál, látnád, hogy szőke vagyok. Nem lehetek szerecsen szőkén, fehér bőrrel.
- Meséld el nekem, hogy szőke vagy!
- Azt nem lehet – hőkölt hátra a Kisherceg. – Hogy meséljem el azt neked, amit csak látni lehet?- Nem tudom. Az valahogy jön. Csak úgy magától. Én például csak azt tudom elmesélni neked, ami nem látható. Gondoltam, te megpróbálhatnád kiegészíteni a világomat, ha már az imént ilyen kedvesen dobáltál.
- Ha el akarnál képzelni engem, a szőkeségem olyan, mint ez a bolygó...
- Rossz válasz. Mi van akkor, ha én nem akarom elképzelni ezt a bolygót?
- Nem szereted. Értem. – nagyot szippantott a levegőbe, az azon át kanyargó sajtleves illatába. Megkordult a gyomra az éhségtől, ám rendre intette szervezetét.
- Szőke vagyok, mint a sajtleves a kondérban a konyhán. Szőke vagyok, mint a sajtleves a tányérodban. Kajálni fogsz, ha megfordulsz, hidd el. – kacsintott nem csak a szemével, de a hangjával is.
- Van önbizalmad! – mosolyodott el a kis Róka. – De ez még mindig rossz válasz.
- De tetszett.
- Meglehet.- Nekem nem fogsz tudni hazudni.- Ha ilyen vagy, meg szeretném majd próbálni.- Miért? Hát nem elég jó neked, hogy nekem nem lehet hazudni?
- Dehogynem. De szeretek játszani. Ha felismered bennem, mikor füllentek neked, megismersz majd.
- Füllenthetnél nekem valamit!
- Még nem. Amíg nem meséled el nekem, milyen szőke vagy te.
A Kisherceg körbe járatta szemét a kopár tájon. A mindent elborító egyforma, piszkossárga homok, a táj unalma és az éles sziklák, amik ezt az unalmat hivatottak megtörni végtére is egyformán unalmasak mind. Amerre a szem ellát, mind ugyanaz van.
Kapisgálta már, miért nem volt jó az első válasza. A francia sajtleves már közelebb állt a kis Rókához, eljutott vele egy mosolygásig, de mégsem volt jó. Menüt bárki rendelhet, ha éhes, még a kivételesek is.
Az ő gyomra is korog a jó illatra, mégis, amint így végig tekint magán, színeket lát: a mélykék palást, a piros csizma, a mellkasa közepén ringatózó élő, bár hófehér Bourbon liliomok – ezek mind-mind színek a bolygó egyhangú monotonságához mérten. Még hozzá nem is akármilyen színek! Húzta ki magát büszkén erre a gondolatra. Egy kivételesnek pedig csak kivételes kellhet. Kivételes leírást adhat csak ennek a kis vörösnek a szőkeségéről.
- Olyan színű a hajam, mint a sárguló kalász a nyárban! Biztos jártál már te is olyan bolygón, aminek egészét állandó jelleggel forró, tenyérbe simuló, érett kalászok borították. Ahol a Nap örökké süt. Most is, ebben a pillanatban is épp meleg, nyári nap van, az idő áll, te szabadnak érzed magad és csak leheveredsz a búzatábla közepébe és nézed az eget. A vakító, tengerkék eget. Szádban egy szál búzaszállal.
- Engem a leheveredés ténye érdekel. Az ég színe, ami a hullámzó búza fölött van.
- Mélykék, akár egy királyi palást. Az ilyen fajta és színű egek – folytatta - úgy borulnak az ember vállára, hogy magasabb vagy tőle. Különösen, ha búzamezők mélyén fekszel.
A kis Róka határozottan megdöbbent. Elkerekedett szemmel nézett a szemközti tükörbe, amiben most fedezte fel a Kisherceg vállát a mélykék palásttal.
- Tudsz valamit. – tette hozzá csendesen.
- Tudom magamat.
- Akkor a világ működését is tudod.
- Van egy ilyen vers, tudod, a búzamezőkről. Anna örök. Az írója ugyanezen a bolygón járhatott. „Legyél az Annám", én ez a mondat akarok lenni, én olyan szőke vagyok.
- Ez szép volt. – mosolygott a kis Róka.
- Most majdnem megfordultam.
- Miért nem?
- Mert láttalak már. Részletekben. – bökött a tükör felé vörös mancsával.
– Amit láttam, az szép volt.
- Te képes vagy megmondani, ha szép valami. Ráadásul annak, akiről szó van. Ez ritka és kevesen tudják.
- Vannak Bourbon liliomaim is. Igazi, élő, hajladozó, hófehér liliomok a mellkasom közepén. Azt láttad a tükörből? Nem szeretnék azért szép lenni.
- Nem láttam. Csak a válladat. Különben is: az ember nem a dolgaiért szép, hanem önmagától. Ha a dolgaidért vennélek észre én is, mint mások, akkor magamat szeretném, mert olyan szépet képzelek róluk, hogy szépnek látom azokat. Ezért kértem, hogy meséld el, milyen a szőkeséged.
- Ha a saját szavaimat akarod belőlem, akkor az egészet akarod.
- Akkor is, ha megfordulok, akkor is az egészet fogom akarni.
- Mi legyen?
- Neked vannak rózsáid?
- Olyan vörösek? Bokrosak? Zöld levelekkel és szúrós szárral? Persze. Mindenkinek vannak rózsái. Még neked is. – kacsintott. – Nem ülnél itt ebben az afrikai csehóban kavargatva a forró sajtlevesedet, ha nem lenne. Én pedig nem jöttem volna érted, hogy elvigyelek innen.
- Repülővel?
- Repülővel. Az enyém el sem romlott.
- Mi a célod?
- Nincs cél. El innen. Messze, az űrbe. Közben társalgunk egy jót.
- A légkörről?
- Aha. Hogy miért kék.
- Hogy oxigén kell minden levegővételhez.
- Akkor...megfordulsz?
- Az attól függ, megtudom-e valaha a Titkot. Hogy Te én vagyok-e és a világot csak képzelem.
- De ha képzeled, akkor mindent tudsz! Azt is, milyen szőke vagyok, milyen kék a palástom, ismered az arany sújtásokat a szöveten, akárcsak a Bourbon liliomokat a mellkasom közepén. Mi baj lenne akkor?
- Az, hogy ettől félek. Nem akarlak én teremteni. Szabadon akarom szemlélni a világ folyását. Mint te ott akkor, azon a búzasárga bolygón a mélykék ég alatt.- Szerintem ezt teszed most is itt ebben a csehóban. Hozzá sem nyúltál a sajtlevesedhez, csak kavargattad. Rég kihűlt. Nézed a régi bútorokat, miközben azon filozofálsz, hogy a foncsoros tükörből egy darab valóságot látsz-e vagy a saját tükörképedet. Esetleg a semmit.
- A valamiben biztos vagyok. Te melyik bolygón állsz?
- Természetesen a B-612.
- Nálam ez itt Afrika és ez egy Rejtó Jenői csehó - mutatott körbe a kis Róka.
- Hogy lehet mégis az, hogy átlátunk egymásba? Te köveket hajigálsz rám, én pedig érzem azt.- A kérdést sem értem. Hogy lehetne, hogy ne lássunk át egymáshoz? Az embereknek nem csak rózsáik vannak, de repülőik is. Vannak akik miután szándékosan összetörték a gépüket, lekaszabolják még a rózsákat is. Vannak, akik csak utaznak. Egyiktől a másikig.
- Vagy bentről még bentebb.
- Akkor...megpuszilnál végre?
- Majd pont veled fogok puszilkodni, te rangomon aluli kis féreg!!! Megyek és keresek egy rózsakertet inkább, az a hozzám méltó, nem valami kis vörös izé, kis szőrmók korcs, a pofid is milyen, na viszonnnlátás! - rikkantott a Kisherceg és eltűnt a rózsakertek irányába, miközben kikereste kölcsönkapott IPhone-ján, milyen filtert fog rábaszni arra a rózsára, amit majd épp véleltlenül lefotóz és kiposztol a világűrbe, hogy mindenki irigykedhessen rá, milyen szép rózsája van. Alá is fogja hasstegelni, hogy még a színkódját és telefonszámát is ismeri! Pukkadjanak már meg tőle a világegyetemben! Különben is micsoda emberek vannak, de tényleg, fujj ez a Kis Vörös! - és köpött egy bagóízű méterest.
IV.
Egy szép napon aztán megint ott ültek egy lap egy oldalán egy könyvben, valami sivatagban. A Rajzoló úgy rajzolta őket, mintha együtt ülnének ugyanazon a sziklán: a Kisherceget egész közel tette a Rókához. Szemük a biztonságos távolba révedt a Két Vulkán és a szomszédságában heverő rózsakert felé.
Azonban ha becsukták a könyvet, a két figura lemászott a szikláról. Egymásnak háttal álltak, karba tett kézzel. A Róka a repülőgép roncsait indult vizsgálgatni, míg a Kisherceg egy üvegbúrát szorongatott hóna alatt.
Egy rózsa volt benne, ami már nem élt. Levelei a fokozott napsugárzástól barnán pöndördtek össze, a bimbó pedig még ennél is siralmasabb állapotban festett. Már nem is voltak szirmai. Egy árva, ráncos, lekonyuló gumó jelezte, hogy valaha egy virág fejének tartására volt hivatott. Látszott, hogy nagyon régóta van bezárva oda, és az ide-oda hurcolás még akkor sem tett volna neki jót, ha rendesen gondját viselik.
A Róka a pilótafülkéből előhúzott egy vastag könyvet: „A repülőgépszerelés kézikönyve" – írta Jacques-Levin Rimbupéry, buddhista szerzetes és chef. Néma sóhaj hagyta el ajkát, amikor kinyitotta és megfogta a csavarkulcsokat. Órákon, napokon át bütykölt így némán. Megtehette, nem kellett tartania a háborgatástól, hiszen manapság már olyan kevesen fognak könyvet a kezükbe, hogy bőven volt ideje összeszerelni a Kisherceg repülőgépét.
Ez idő alatt a Kisherceg egy afrikai csehóban ült. Egymás után ürítette a zöld abszintos poharakat. Néha-néha felemelte az üvegbúrát és a rózsára löttyöntett egy pohárkával. A növény ilyenkor hangos sistergésnek indult, megrázkódott és egy újabb levelet hullatott.
- Jobb lett volna, ha jössz – motyogott maga elé a Kisherceg az ürességtől tátogó csehóban; - vagy legalább ha rajzol valaki mást mellém a Rajzoló – emelte fel fejét körbe tekintve az üres, szétdúlt bútorzat között. – De csak Te vagy itt, te Rózsa. Mindig velem maradsz...- Nem tudni, az utolsó mondatot ígéretként motyogta-e maga elé, vagy megállapításként; hangja elfúlt az üvegpoharak fényének szikrázása között.
Feltekintett. Ugyanott ülhetett, ahol az előző részben a Róka, mert szemben egy nagy, antik ezüstkeretes tükörben meglátta a fél arcát, az arca mögött az ajtót, azon túl a sivatagot.
- Jobb lett volna, ha mégis jössz... Nem lennék ilyen egyedül. – ismételte meg az előző mondatát. Nézte csak nézte az üres ajtófélfák közé záruló, szűk teret, a bolygó egy részét, a szürke hegyeket és a sárga homokot. Aztán lehajtotta a fejét és továbbra sem történt semmi, mert nem állt fel az asztaltól, nem porolta le a sötétkék köpenyét és nem indult el a Róka irányába. Pedig hallotta a messziről mormogó, erősödő zúgást.
Megismerte. Egy pilóta akármilyen körülmények között megismeri saját gépének hangját. Mégsem mozdult. Egy darabig üveges szemekkel meredt maga elé, majd újabb pohár abszintot töltött magának.
– Csuda vigye el. A kis vörös. A csuda vigye el. – mormogta bele az egyre erősödő motorzajba. Amikor a repülő a csehó fölé ért, szorosan lehunyta két szemét. Hallotta, milyen alacsonyan köröz. Kisvártatva a gép hibátlan pontossággal landolt.
Hallotta az apró léptek közeledtét a homokban, majd a hajópadlón koppanni. Elképzelte, ahogyan a Róka az ajtófélfában áll tanácstalanul. Nem szólt semmit, de olyan csend volt, hogy a lélegzetét is hallani lehetett az áporodott levegőben. Hosszú percek teltek el így, mire végül megszólalt a Róka:
- Jössz?
A Kisherceg előtt képzeletben megjelent a tükör kopott foncsora, benne az ajtókeret és az abban álló, unalomig ismert vörös kis arc, háttérben a repülővel. Még erősebben szorította össze a szemét, körülötte mélyülő ráncok jelentek meg: nem akarta látni ezt a kis Rókát, aki most bizonyára türelmetlenül egyik lábáról a másikra billeg.
Válaszul közelebb vonta magához az üvegbúrát a kiszáradt Rózsával, aki épp ettől a mozdulattól dobta le utolsó levelét. A Kisherceg sosem látta volna be, hogy régóta már csak egy kóró.
Egy idő után eltávolodtak a léptek, ajtócsapódás hallatszott, majd hangos motorberregés. A csend úgy vette át az uralmat ismét a tájon, mintha mi sem történt volna. A Kisherceg fázósan összehúzta magán a sötétkék palástot. Egyedül maradt a bolygón, konstatálta, majd arra gondolt: az a kis vörös biztosan felvette a napszemüvegét, amit a gépben felejtett.
Szívott egyet a cigijéből, elfújta a lángot a meggyújtott, vörös lánggal égő kockacukorról, majd lehajtotta az italt, miközben arra gondolt: a Rajzoló, ha már senki nem olvassa őket, igazán rajzolhatott volna szebb napot is neki. Szebb Rózsát. Mondjuk egy élőt. Akivel lehet társalogni. Vöröset. Olyant, akiért szívesen összeszerelte volna a repülőgépét. Akit elvihetett volna magával egy másik könyvbe, egy másik mesébe. De hát ilyenek ezek a Rajzolók mind... Nem értenek a lélekhez.
- Jobb lett volna, ha jössz... – szólt oda a Kisherceg melankólikusan a Rózsának. – Jobb lett volna, ha tényleg jössz velem, nem csak így kitépve a földből, búrával a nyakadon... Jobb lett volna, ha lett volna kiért elhagyni ezt a bolygót. Én biztosan megcsináltam volna... Igen.... Jobb lett volna, ha lett volna kivel...
V.
Egy szép napon aztán, miután már elég ideje volt egyedül a Kisherceg a bolygón, úgy gondolta, ideje felkelnie a piszkossárga színű homokból. Leporolta magáról hát mindazt, amit időközben a szélviharok ráhordtak. Megigazította mellkasán a fejüket ingató bourbon liliomokat, megrázta sötétkék köpenyét, és felpattant a fenekét régóta bökő szikláról. Egy halk reccsenést hallott...
- A francba is! Még ez is! - kapott ülepéhez. Izgatottan tapogatta végig a szakadást. A nadrág középen hasadt ketté, megvillantva a fehéren domborodó királyi alfelet.
– Még a végén olyannak tűnök, mint egy sansculotte! – morgott hátra-hátra tekintgetve.
- Ha nem lopta volna el a repülőgépemet az a Kis Vörös, most megkereshetném a varrókészletemet!
Úgy rémlett neki, rózsaszín kis doboz volt, tetejére festett, más világról származó gombákkal, amiben ott hevernek szép szabályosan egymás mellé készített a tűk és néhány arany varázsfonál, ami mindent megjavít. Tisztán emlékezett rá, ott hagyta a napszemüveg mellett, ami most bizonyára a Róka szép kis buksiját ékesíti.
- Se tű, se fonál, se gomba ezen a száraz bolygón, ez igazán kibírhatatlan! - kiabált a végtelen pusztaságba a Kisherceg. Egyenletes, szürke homokfúvás bámult csak vissza rá egyedül.
Távolban bal kéz felől a Két Vulkán csúcsosodott, jobbra pedig egy fénypont csillant meg. Az üvegbúra volt az. Arrafelé indult hát. Közben mellényzsebéhez kapott a laposüvegért. Kinyitotta, hogy meghúzza, ám az is épp olyan üresen tátongott mint a sivatag, vagy a lelke.
- Még ez is! Se abszint, se rum! Ná-ná-ná-ná-ná! Megőrjít ez a Kis Vörös, hogy mindig igaza van! – toporzékolt a sziklákon ugrálva a Kisherceg, és elhajította a kiürült laposüveget.
Éles, elpattanó hang hallatszott az üvegbúra felől.
A Kisherceg odarohant hozzá, de ekkor már végleg késő volt, ám nem csak a kóró miatt, ami már réges-rég nem élt a jól földbe döngölt üvegbúra alatt. Úgy fest, a laposüveg pont az üvegbúrát találta el, aminek következtében az betört. A sivatagi szél beszökött alá és most apró örvényként rezegtette meg az elszáradt virágot. Ekkor hullajtotta le szikkadt fejét.
A Kisherceg csak még inkább toporzékolt vad dühében.
Felkapta a laposüveget és azzal kezdte ütni az üvegbúrát és a valaha volt rózsáját.
- Se rózsa, se búra, heh? Se abszint, se rum? Se aranyfonál? Csak kiszakadt nadrág? Hát ezt érdemlem én ettől a bolygótól, aminek az egyetlen ura és fejedelme vagyok? – ordibált a szürke semmibe. Nem érezte, percek vagy órák telnek el eközben. Hangját messzire hordta a válasz nélküli szél.
Amikor feleszmélt, üvegcserepeken térdepelt. Térdénél a bársonynadrágján lyukak éktelenkedtek. Csak álldogált a homokon, arra koncentrálva, ahogyan a váltakozó irányú szél előbb térdénél fúj be a lukakon, majd a királyi ülepét verdesi. Minden királyi méltóságát megsemmisítettnek érezte.
Búgás hallatszott valahonnan távolról. Ismerős hangok voltak ezek, egy pilóta mindenkor, minden körülmények között felismeri saját gépének hangját. Ez bizony az ő gépe! Visszatért! S valóban, az égen ereszkedő füstcsík jelent meg, aminek egyik vége kisvártatva földet ért. A repülőgépe volt az. Egészséges emberben bizonyára felvetődne az a gondolat, hogy benne ül a Kis Vörös Róka is, aki valami okból kifolyólag mégis visszatért hozzá, ám ez a Kishercegnél korántsem így történt. Egész egyszerűen, ösztönös mód csak futásnak eredt a felkavart por irányába.
A könnyű kis vázú, Csoda Oktávia típusú repülőgép orra némiképp a sárga homokba fúródott. Egy fadarabbal megemelve kituszkolta onnan. Csodálattal járta körbe a gépet, konstatálva rajta a egyetlen változást, miszerint időközben azt valaki „Hófehérke" névre keresztelte át. Ha betekintett volna a fülkébe, láthatta volna, hogy a gép autopilótára volt állítva. De mivel Kishercegünket sosem érdekelte különösen a belső, így most sem szemrevételezte ezt. A Csoda Oktávia ergonomikus formáit lapogatta. Hogy milyen szép az a fitos, fehérre festett géporr.... A forró, kerek motorok berregése mindig is izgalomba hozta, most azonban különösen felragyogott a szeme....
- Azok a bámulatosan feszülő szárnyak! – sóhajtozott bőszen, majd kéjesen simította végig a géptest atmoszférától felforrósodott festékét.
- Lám, micsoda tanksapka kerekedik itt, nézzük csak, nézzük! Óhhh! Hmm, megszépült kerek arcod a tenyeremnek... - súgta bele a felnyitott, melegséget árasztó tank sötét üregébe, miközben a szakadt nadrágot leengedte derekáról.
- Oktávia, drága Oktávia! Még, Bébi, még, még! – felhevült zihálását a sűrű sivatag egykedvűen verte vissza.
