Az éjszaka nyugalmasnak igérkezett. Csendesen esett az eső, az a csontig ható hideg fajta. Az ifjú katonák néhány száz méterre a Duna partjától lettek elhelyezve. Kettesével sátrakat építettek, sebtében kitűntették az arra jogosultakat, majd valami, nem túl tápláló erőlevest kapott mindenki. Ez csak arra volt jó, hogy az éhség és a hideg miatt érzett fájdalom kisebb legyen. Az egyértelművé vált a tisztek számára, hogy hamarosan megint jönnek a szovjetek. Erősítést ugyan kértek rádión, de nem ígértek semmit. Éjféltájt felriadt mindenki egy ócska teherkocsi érkezésére. Egy leponyvázott ágyú húzott maga mögött, de egészen picikét. Ha az ororszok úgy döntöttek volna, hogy tankokat is bevetnek, ez a "mütyűr" biztosan kevésnek igérkezett. Ráadásul a személyzete magyarokból állt, akik a parancsnokuk kivételével nem is beszéltek németül. Ők is kaptak egy-egy tányérnyi levest, majd mindenki visszafekütt. Aludni már nem tudott senki.

Emerick is csak a sátra tetejét nézte, amit az őt megmentő Antonnal húztak fel. Anton is forgolódott, majd átnézett Emerickre:

-Te, Emerick! Te sem tudsz aludni?

-Nem, sajnos nem.

-Mire gondolsz? -kérdi Anton immáron felülve.

-Mindenfélére. Otthonra, családra, nem tom...

-Vár otthon valaki, mármint egy lány?

...frappáns kérdés mondhatom. Miért ez jut először az emberek eszébe?

-Nem. Igazából nincs. Miért kérded?

-Én nem tudok másra gondolni, csak a nejemre meg a két gyerekre. -majd komorság ül ki az arcára.

-Mennyi idősek? -erre azért anton szemében kis büszkeség jelenik meg.

-A kisfiam 3,a kislány 5.

-Van fényképed róluk?

-Van, természetesen! Megnézed? -már vette is elő az ingje zsebéből, a szíve fölül.

-Meg, miért is ne!...Szép gyerekek, Ő meg gondolom a feleséged itt mellettük.

-Igen, szép asszony, nem?

-Az, nagyon nagy szerencséd van! Hol laktok, hol vannak ők most?

-Éppen vidéken a nagyszülőknél, a házunk amúgy Münchenben van, de hát a bombázások...-Emerick közbevág:

-Igen, igen, jobb is, ha minél távolabb vannak a sűrűjétől.

-A Te szüleid? Ők hol vannak? -kérdezte Anton egyre kíváncsibb tekintettel.

-Ők Bécsben. Nagyon féltem őket, de nem tudnak elmenni onnan, nincs hová! Kerestem vidéken egy-két házat, de az egyetem miatt nem tudtuk megvenni egyiket sem!

-Te egyetemre jársz? Jó neked, én csak szakközepet végeztem.

-Mit csinálsz, mit dolgozol normál esetben, ha éppen nem háborúzol? -most már Emerick is kíváncsibb...

-Egyszerű hivatalnok voltam egy kis cégnél Münchenben, de a bevonultatások miatt tönkrement, így ha haza is jutok, valami mást kell keresnem. Te mi leszel, ha végzel az egyetemen?

-Igazából nem tudom, majd még kiderül. Csak éljem túl ezt a borzalmat!

-Már most erre gondolsz? Még csak egy napja harcolsz. Én már két hónapja. Csak elszakadtam a régi egységemtől.

kis szünet után Emerick hirtelen megkérdezte:

-Miért mentettél meg?

Anton kicsit csodálkozott a kérdésen, de készségesen válaszolt:

-Nem tudom, talán szerencséd volt, hogy észrevettem, amikor a lövöldözés kellős közepén ácsorogsz. Túl fiatal vagy a halálhoz még, így inkább lerántottalak. No meg épp volt egy pici szünet is a pufogtatásban, így el is tudtalak érni. -szolíd kacajjal kísérve...

Újabb kis szünet után:

-Anton, szerinted mi lesz holnap?

Anton arckifejezése ismét komorabbra váltott.

-Ha tudnám, nem lennék itt. De ha komolyan kérded, akkor annyit mondhatok: szinte biztos, hogy itt a maihoz képest sokkal durvább dolgok fognak történni! Én személy szerint szeretnék már néhány nappal idősebb lenni, egyáltalán nem várom a következő néhány órát, napot.

-Az oroszok vajon mikor jöhetnek?

-Valószínűleg még az éjszaka, úgyhogy azt ajánlom, próbáljunk meg picit aludni, még ha nehéz is, mert holnap szerintem nem alszunk.

Csendben befordultak mindketten, majd el is nyomta a fáradtság miatt őket az álom. Csak az eső esett szép csendesen tovább...

Folyt. köv. hamarosan...