Az a régi nyár s az a régi emlék,
oly sokszor kopogtat be az álmok kapuján,
akárcsak a bennük rejlő ezerarcú szépség,
mely soha nem tűnik el ébredés után.

Hányszor felidézem a Schönbrunni kastélyt,
a barokképületű rezidenciát,
azt a rokokó stílusú tükör-termeket,
ahol Sissi táncolt át ezer éjszakát.

Istenem, mennyi virág bódult az éjszakai csendbe,
s mennyi szobor játszott ott vízi-muzsikát,
hány és hány narancsfa dúdolt el titokban
néhány rongydallamba gyűrt búgó ritmikát.

 
A kastélypark rózsái régi kort meséltek,
hercegnők és hercegek titkos viszonyát,
szívekbe tépő érzések édes-bűn románcát,
melyek szerelemmel suttogták a könnyek panaszát.

 
Az ösvények útján sok száz madár dalolt,
mókusok osontak át a tündérpadokon,
hol vágyak és szenvedélyek lopták el a tavaszt,
mikor télhava dermedt a betűkarcokon.

 
Egy létező álomvilágba könnyű megérkezni,
de annak elhagyása annál jobban fáj,
talán az a tudat hoz némi enyhülést,
hogy az a világ mindig-mindig visszavár.