Csak az a kéz lenne meg nekem,
az a puha, áldott,
melynek ráncaira csókoltam
a gyermekkori álmot,
s azt a végtelenül szelíd
felnőtt nyugodtságot,
mely megtanított arra,
hogy a két világ között is
lobbannak még lángok,
amik fénycsóvaként ragyogják
a végtelen nagy távot.
Ha esténként kitartóan nézem
az éjszakai eget,
meglátom kontúrjában
azt az áldott kezet,
ami oly sokszor rám ölelte
az emberszeretetet.
Ilyenkor felsírok halkan
és behunyom a szemem,
hogy az a boldog pillanat
megmaradjon nekem,
akkor is, ha a nap sugarait ontja,
arra a megfáradt arcú,
ősz hajú asszonyra,
ki valaha volt gyermekként,
mindig azt tanulta,
életerőt ott lelünk
ahol szükség van
a múltra.