Van úgy, hogy állunk
a nagy semmi közepén,
s érezzük, minden el van veszve,
mert már nem vagyunk emberek,
csak fejnélküli rongybabák,
kiknek cérnaszálon lóg
összefércelt teste.
Van úgy, hogy azt mondjuk
elég volt az edzés,
elég az alázat, a folyton hulló könnyek,
az a temérdek szánalom,
mit lelketlenség áraszt,
s amibe kétrét görnyednek
a jóhiszemű tettek.
Sorsunk néha túl szigorú hozzánk,
visszavonja tőlünk
a kapott életet,
s mi ezerszer is kiszolgáltatottan
nem tehetünk mást,
tenyerébe tesszük
halott szívünket.