Soha nem volt közöttünk szoros-kapcsú érzés,
mert az élet valahogy nem úgy írta meg,
de az ösztönünknek engedő szívbe épült féltés,
mindig hagyott bennünk némi szeretet-jelet.

Életed vége felé már biztos bántad apám,
hogy gyermekkori álmaim nem színezhetted,
de késői megbánásod nem volt elég ahhoz,
hogy a fekete-fehérből szivárványt nyerjek.  

 
Magas falat építettél, mely elválasztott minket,
olyan idő-falat, amin nem hatol át senki,
mert az idő nem bocsát meg azon embereknek,
kiktől saját gyermeküket ellehetett venni.

 
Talán odaát majd mindent másképp látunk,
feledésbe merülnek a földi fájdalmak,
s úgy nézünk egymásra, mint két boldog ember,
kiknek lelke mélyén sosem volt harag.

Talán anyám is ott vár a kristályfényű parton,
s átragyogja lépted, mint egy útmutató csillag,
hogy az ismeretlen úton akkor is otthont lelj,
ha nem ő lesz már az, ki biztonságot nyújthat.