Látod,
lassan elmúlik a tél is,
és minden múló nappal
rövidebb az élet.
Hiába fékezem
leheletnyi időm,
s hajtom igába
villanásnyi perceim,
egyre másra fogynak
az évszakok,
s az évek.
Nézd,
hajam is megkopott,
ezüstszál tarkítja,
nem fényli már vissza
a nyárérlelő nap,
nem úgy, mint egykor,
mikor lángvörös izzása,
színeibe olvasztotta
az alkonysugarat.
Kezem ráncossá vált,
szemem sem a régi,
járásom lassú,
és néha ingatag,
de, tudom,
amíg valaha volt
érzéseim,
ölelő kar védi,
felőlem száguldhat az idő
és múlhat pillanat,
örök-nyár bolyong
roskatag szívemben,
és örökifjú vágy is
- amíg velem
vagy.