Mint szédelgő árva, kinek nincs hazája,
s ki otthonát is, csak álmaiban látja,
úgy kószálok mama az erdők rejtekén,
kutatva téged, mint szürke köd a fényt.

Kezemben rózsa, szirmaira bontva,
már csak szára tör fel, fel az ég-magasba,
bízván abban, hogy eléri gyenge karjaid,
s akkor magadhoz ölelheted bódulatait.

Mert az a rózsa, az a szirom-hullott rózsa,
mely szívem, s szíved hordozója,
én vagyok mama,
én, akinek nincs már köténymelegsége,
mely napfénybe zárna, ha didergek a télbe.

Hiányzol mama, hiányzol nekem,
hisz mindenki más olyan idegen,
mert egyedül csak te voltál, kinek ölelése
a világot adta egy mosolyért cserébe.