Szívemben már fehér hópihécskék szállnak,
erejét vették az örök forró nyárnak,
amely itt parázslott benn hosszú ideig,
míg a szív rá nem jött, hogy zord tél érkezik.

Van az úgy néha, hogy télbe fagy a nyár,
s kirepül szívünkből a tavasz-kismadár,
amelynek vidáman csengő dalos csacsogása
napfényes nyaraim annyiszor vigyázta.

Én a tél hidegét mindig nagyon fájom,
mert hangosabban hallik belső zokogásom,
az a rejtett zokogás, mely fehér hópihék
zúzmarás jégkristályát könnyezi majd szét

ott, ahol egykor színbe rezdült minden,
ahol vágytüzek lobbantak a titkos édenkertben,
és szenvedélyes csókok mesélték el azt,
hogy a tél egyszer minden szívet behavaz.