Köszönöm fiam,
hogy szemed fényes tükrében még
láthatom magam, és újra élhetem azon napokat,
mikor fiatal anyaként ringathattalak.
Tudod, azok voltak a legszebbik napok,
mikor arcodon a mosoly, pillangót fogott,
és Álomországba repülhettél vele,
oda, hol valóság lett minden varázsmese.
Néha az éji magányban én is veled szálltam,
és csillagokat számoltunk a végtelen határban,
hol búzaszemek táncoltattak vadvirágokat,
és piciny méhek nyitogatták a sziromkapukat.
Oly rég volt ez fiam, olyan nagyon régen,
hogy némely emlékképre,
már csak halványan emlékszem,
de az még most is élénken él bennem,
mikor első szelíd pillantásod
vonzásába vesztem.
Jó lenne még visszalopni néhány ezer évet,
és átérezni benne azt a gyermek-melegséget,
ami oly sűrűn szőtte át szívem érfalát,
hogy azt az örök tél sem törheti majd át.
Köszönöm a sorsnak, hogy nekem adott téged,
s viselhetlek szívemen,
mint egy szivárványos éket,
melynek sziporkázó fénye
csillogó zöld szemed édes melegsége.