.

Valamikor te is érezhetted azt,
az anyai kezek hogy simogattak,
s hogyan lett annak áldott melegsége,
álmatlan éjeid pihe-puha fészke.

Valamikor a te arcod is mosolypírban égett,
mikor kicsi kezecskéid piros masnit tépett,
és fellelte benne mindazt a sok kincset,
amit szeretteid ajándékul a fenyő alá tettek.

Valamikor te is vártad, hogy az ünnepek
azokkal teljenek, kik nagyon szeretnek,
s kiknek az volt a boldogság, ha szemeidben látták
a kacagó öröm gyermekies báját.

Valamikor lázálmodban anyád szólongattad,
kötényébe bújtál, hogy lassacskán elalhass,
mert tudtad, hogyha kispárnádra éji-könnye hull,
gyermeki lelked rögtön meggyógyul.

Hát te, akit a távolság, s a harag bőszít most,
nyújtsd kezed egy imára, mely feloldozást hoz,
és szaladj vissza oda, abba a réges-régi házba,
ahol szívkulcsoddal nyílik az ajtó rozsdás zárja.