Emlék(k)ezek

Fekete szoknya ráncán
két fáradt öreg kéz,
mint két elszáradt ág
őszi szántás után
nyugszik a barázdán.  

Majd nyolcvan év keserve
lüktet a bütykökben.
Fájón nyilall bele
a kóros remegés.
Ez már az öregség.

Vagy a rengeteg munka?
Hét gyerek és a férj,
nagy kert a ház alatt,
ami gazdát kívánt
ne sírjon az éhes száj.

A fagyos földet túrva
hamarabb megtermett
borsó, bab s paprika.
Most pedig a hideg
szaggat az izületben.

Hányszor megsimogattam
e dolgos két kezet,
s néztem csodálkozva
vékony ujjperceken
dudorodó bütyköket. 

Mondd Mamám! Neked ez fáj?
Ő azt válaszolta:
Jaj! Kicsi Unokám!
Tudod, ha nem fájna,
nekem már hiányozna.

És szeme rám nevetett,
mintha már ez lenne
a legtermészetesebb.
Ajkán nem volt panasz.
Tette dógát nap mint nap.

Így kell mondani. Bizony.
Nincs benne el egy se.
Most is tisztán hallom,
jól megnyomja az ó-t,
ha munkára kerül a szó.

Az agyvérzés elérte,
alig múlt hetvenöt.
Ez a munka vége
Szeme nem ismert meg,
nemcsak engem, senkit sem.
 
Lerajzoltam, ahogy néz.
Elveszett a papír,
csak emlékemben él,
ott simogat még
a két ráncos, öreg kéz.