Álmainkból fészket rakott az élet,
mit ajándékba adott a létezés,
hogy lelkünkkel felnézhessünk az égre,
lett ilyenné lényünkre a teremtés,
hol lábunk pázsit fövenyére lépett,
és kezünk egészen a csúcsig felér...
Míg csokorba gyötrelmünk is befontad,
a szerelmet is e masniba fogtad...
Bizony Uram!
Emitt ezer kézzel szórsz ránk örömöt,
ott nótát lehelsz szótalan ajkakra,
s míg tudatunk vakságát is letörlöd,
hogy már-már rózsát látunk a falakra...
amott ránk olvasod a sűrű ködöt,
mely fátylán már hitünk is meginogna...
De azért... Te... Mégis szereted néped,
hisz' átsejlik egy apró fény a résen.
