Borzalmas a január. Hó sehol, köd annál inkább. Aztán meleg. Melegebb van, mint valaha is volt. A buszmegállóhoz ballagok. Néhány apróságot kell elintéznem, míg az autóm szépítkezésen van.

Nem ülünk talán tízen a járgányon. Majd a következő megállónál is jön egy 3-4 fős utánpótlás, majd ismét. S jé, egy volt osztálytársam is. A négyes ülés egyik felét belaktam, így szembe helyezkedik.

- Szia! Nagyon régen láttalak.
- Én is. Szia! Hogy vagy?
- El vagyok. És Te?
- Én is. Dolgozol?
- Persze elég jól megy.
- Család?
- A frászt. Csak nem gondolod komolyan? Már régen nem élünk együtt, s ti?
- Mi nagyon jól vagyunk, a viszonyokhoz, betegségekhez képest.
- Emlékszel, amikor együtt hajtottuk a csajokat?
- Már hogyne emlékeznék. Azok voltak a szép idők.
- Mi az, hogy voltak? Ne hülyülj már! Ma már sokkal könnyebb. A mai csajoknál ezredét sem kell hajtani, máris néhány napi együttélés jön.
- Azért én már jobban vagyok a magam tempóján.
- Persze, de hülyeség – kicsit lassít, mint a busz, hiszen egy dekorációba illő lányka száll fel, és éppen hozzánk szól a jegye. Természetesen szemet hizlaló minden porcikájáig. Egyik barátom azt mondta ilyenkor, hogy „Sok jó csaj van mostanában”. A bátyja pedig kontrázott: „Ma? Ma már szinte mind gyönyörű”, míg az apjuk szerint: „Tudjátok! Ez mind igaz, csak akkor lesz már az igazi baj, amikor majd mindegyiket gyönyörűnek látjátok”. - Hol is hagytuk abba? - Dülleszti ki már ernyedőben lévő izomzatát Pistu. Úgy, hogy a kigombolt kabátján át nyilvánvalóvá váljon tettrekészsége. Kezével előhalássza a hipermodern mobilját, és pötyög rajta hatalmas felelősségteljes ábrázattal. - He! Ez a csaj nem hagy békén. Hiába írom neki, hogy ma este nem jó. Csak erőszakoskodik – változtat a beszélgetésünk menetén, a megfelelő irányba terelve a szót, többször is végigsmárolva szemével a szépséget. A takart márkás inggallérján is igazít a nyomaték kedvéért, míg a következő pillanatban a cérnahangú szépség, kissé Pistu felé fordulva töri meg a pillanatnyi csendet:

- Csókolom! A bácsi nem a Norbi nagyapja?