Hidd el! Nem ma kezdte ki a gyengeség,
de még csak nem is tegnap óta kántál,
s rágja, harapja a parti büszkeség
hullámverése önnön maga hátát.

Sőt! Szellőnkre is rég fáradt levegő,
ki tudja – tán' – már csak elvakít a szó,
s a tükrön sem most ült ráncot az idő,
hisz' réges-rég alszik a tárogató...

Gyere! Ülj ide kicsit mellém kedves,
Ne szólj! Nem kellenek már csengő hangok,
hogy maradhasson a téli ősz csendes.

Hagyd el a gondokat! Csak nézd a távolt!
Fogd kezem – belé rejtettem lelkemet -
és örökül még néhány közös álmot!