39. ének

Tisztességben elkopott

Apró tavacska hív – köszön: Jószerencsét! -
a tárna homlokának megkopott helyén -
hangosan szólít a friss csermely csurgóján -
könnye szapora - s távolba bukik sorsán...
… S jöttek, remény tömte degeszre batyujuk,
kérges kezükben hordták minden vagyonuk,
ráncaik fészkén ült a kétségbeesés,
míg jobblétük egy új hazában keresték.
Ők. Mind. Csehek, tótok, vendek és németek,
kiknek nagy kanál bab is jutott ebédre,
apró vígság pedig a pezsgő táncplaccon,
kiknek egy apró szoba már gazdagság volt ..
Az én kicsinyke családom ők, na, és mind
a helyi őspalócok, valójuk szerint...

Kegyetlenül felzabált mindent az idő,
a sikta-kolomp emléke is veszendő,
míg a pacsirtatrillát égnek engedi:
„Szeretyi a zagyvaji az eget lótnyi,
meg a harangszót hallanyi. A bónya,
az nem neki való, hisz a mezőn van dóga.”
- szólal nagyapám rekedt hangja lelkemben,
és bagója bűze már illatot lehel...
Ősök. Ma arcukra fagyna a büszkeség,
hisz' renyhe jövőjüket meg sem ismernék,
itt, hol ugart tört szorgalmas verejtékük,
már csak emlék virít, s a tudás is elült...

… A kis tóra lombtalan fűz borít sarkot,
s idézi a valaha ideszúrt botot:

Jószerencsét!

Zagyvaróna 2007. március 5.