Ablakomra függönyt hímzett a délután,
míves naplementét, s szorgos verebet,
mint éppen fészkére viszi a friss
szalmaszálat. Gondosan tekint délre
az imént metszett fák ezernyi rügye...
Nincs visszaút... Forog a kerék...
Ebből a hosszúkásból levecske,
erős ág, míg e kerekded labdacsból
virág, majd őszre alma duzzad...
Már azt gondolhatnám, már azt hihetném;
szokványos este keretezett mája jön,
amikor egy kondenzcsík kócot húz
az álarcát cserélő égre...
Egy hülye csíkot.
Ordít, szaggatja mindenem... Megjöttek
a cirkuszosok. Már ötven éve, hogy
megjöttek, magyaros gálaruhát,
lobogó szőke tincseket hoztak, s
lángoló gyermekszíveket... Miért?
Miért jönnek a cirkuszosok, ha aztán
elmennek? Miért ragyog az angyalarcocska,
ha már nem csak a sok-sok év festi rá
az elmúlás homályát? Miért?...

...Egyszer, két apró forrás elindul a hegyoldalon.
Tiszták voltak mint a csermely vize, melyben
együtt futott homokórányit életük. Aztán
útjukba szálfa gördült, s hatalmas hegyek
haraptak határokat közéjük, s már nem is hitték,
hogy ismét eljönnek a cirkuszosok, viruló
öleléseket hoznak a lakószekerek közé.
Büszke tekintetekkel festenek családi képeket...
Két napig ismét együtt lelkendezett
néhány emlék... De. A cirkuszosok jönnek,
s mindig el is mennek. Kacagó pillanatokat
hoznak, és fakuló sóhajokat visznek...

A cirkusz jön, és elmegy. Mindig...
Szétszaggatja a kora est anzikszét egy
kondenzcsík, melyen már több mint tíz éve
sem ért oda a cirkusz. Üres a manézs...

Zagyvaróna, 2007. március 11.