/Hétfő/
Lehajolt értem a déli Nap. Ragyogón.
Kerti virágokkal hegyet gurultunk,
az ébredő tavasz felé futottunk...
Ma keresztutam ismét álmodozó.

/Kedd/
Volt-e már tenyereden apró élet?
Nyitotta-e rád tiszta tekintetét?
Súgott-e reményt, szövetséget néked?
Hogy puha földbe beágyazd fekhelyét,
Hogy elkezdhesse az önálló létet,
S hogy majd szedhesd mézédes gyümölcsét...
E titokkép ma előtted is megnyílhat,
Míg egy új életet kezedre bíz majd.

/Szerda – unokaöcsémnek, valahová/
Elveszett erőn az ördög hál, s kiröhögi
a visszautat. Még csodára gyűjt a tudat,
mielőtt végképp feladja magát... Perzsel.
Mindent feléget. Mindent. Mindent.
Az anyai érintés porba hull, a szeretet
vad perccé fakul, hogy értelmetlen hajsza
vegye kezdetét, ahol a lélek súlytalan, pihe,
s a remény sem több egy égő szalmaszálnál...
Lehet, hogy ez már nem is a kezdet, hanem
a vég? Kérd, ha van még segítség! Esdekelj!
Szorítsd össze maradék erőd, s merd a
kitárulkozást, hogy a megbocsátás még
időben rajzolja át szád szegletét. Mert...
Sosem késő!

/Csütörtök/
Parcellák helyén méláz a hangulat,
színein estét vedlik a délután.
Fecske csiviteli régi-új dalunkat
- hisz hazugságban nem lehet igazság -
lejárt körön egy új remény indulhat.
Nincs feloldás. Tiktak. Az óra jár.
Nagyhét van - feszületen rezzen a jó -
feltámad újra, s szélre kél a hajó.

Zagyvaróna, 2007.