Tavaszt harsog a húr, mosolyt ágak hegyén -
talpam alatt fűszál porán nyikkan az ősz -,
ezer apró valcert utamba döngicsél,
s zsenge szélre pattan a délceg ébredő.

Sudár harangszó száll kócos fűzfa haján,
keresztútján torpan - szólama tegnapi dal.
Ragyog az ég. Kékjén izzik a napsugár,
ujjam hegyén dalol, és meleg fészket rak.

De jó is lenne még csermelyt hallgatózni,
kicsit odább tolni nyikorgó kereket,
lelkendező virágszirmot szerteszórni,
s még legalább néhány percig fogni kezed...

Új tavaszt forr lelkem, illata nem fakul,
csak a karom gyenge, s hossza már el-elfogy,
bicsaklik a szó is – vélt ficamot jajdul -,
míg emlékek hada arcomon lecsorog.

…

Kerek erdőn jártam, kék ibolyát láttam,
el akart hervadni, szabad-e locsolni?