Ott a pötty fölött,
hol majd a lelkem is jár...
A kifli mögött ülök,
s fejem felett a világ.

Lábam a semmibe lóg,
- nyelvem is tán -
s várom az esti harangszót,
míg meg nem áll a forgás.

Te ülhetnél
itt helyemen,
és én odalent vihetném
tovább saját keresztem,

de az élet
fukar hozzánk,
s nem szeret
ilyen picínyke tréfát.

Nem szívleli
már az azúrt sem,
mely átfesti
újfennt az egész eget.

Hold. Kékülő
vénséges Hold,
hagy fusson még az idő,
s nyomja még vállam a gond.

Ott a pötty fölött,
hol majd a lelkem is jár...
Ámde - szerencsére - ma még - itt idelent - küszködök,
s fogy utamból a virág.