Meg-megroggyan az út lábainál a fény,
csábos szárnyak erednek pihe pamlagon,
hogy lásson kinek édesded az álma még...
S este köszön be az ablakon.

Míg útjára lel egy láb - a saját nyomán
meg-meg botlik a múlt - s táncol az esti kéj,
vágyak futnak a forró, puha vánkosán,
és betakarja magát az éj.

...Ó, jaj! Futni az élet fövenyén buján,
és életvizet öntözni a porba, tán...
Egy csokrot csak... Igen, hallom az orgonát,
s hallom a rózsafüzér dalát...

S majd alkonyt vet a végtelen -
szorgalmat porol elvtelen -
tombol, vagy csak aludni tér,
míg csendes szele révbe ér.