Elképzeltem egy édes citromot és ezer álmot,
hogy fáradt mosoly üljön fanyar arcok elé...
Lám, tovaillant már a sötétség, a piheálom,
így tekerek ma is újabbat a penna hegyén.

Hős tekerő lettem ma is - irgalmatlan az arcom,
míg a teám keserűséggel elárad - ihaj! -
friss, üde árkaimon szalad a víg reggeli szellő...
Édes a citrom, hol még savanyú a talaj.

Mint nyálkás, dús őszi köd úszik a pőre hazugság
- már osztják a virágot, s lator árnya csekély -,
hogy megmenthessék a haragjuktól e világot,
és újfent máson csattan a csúnya fekély.

Tegnapig azt hittem: rendetlenségre a rend jön,
míg ma elismerem azt, hogy csoda nélküli vágy
még holnapra napolni a holnapután kenyerének
ízét, hol keserűn édes a citromivás.

Elképzeltem egy álmot erőtlen az - íztelen óda -,
súlytalan és megsárgult igaz ének. Erény,
mit kikacagnak a rémséges, rút, kerge varangyok,
hogy tán' - majd - betömött ajkait észrevegyék.

Nagyoroszi, 1969.