az a pillanat lehetne
takarómon feledett
terce a dalnak
zongoradallam
mi egy édent keresett
s a kaszásra ránevetne

Lehetne... Vajon tényleg lehetne?... Sűrű pelyhekben hull.
Reggeli gondolataim mellett ülök,
miközben a február szorgalmán virul tekintetem,
s míg a harangszó szólama fittyet hány a ködfátyolra,
én szívemhez szorítok néhány régi dalt...
Már nem megy másként... Hisz' feslett a fára vetett kötélvég,
melyet a hinta miszlikre ringott /míg csak bírta: ringott/,
és terhétől megszabadulva nem kell már.
Semmire. Egy ráncos, odavetett tekintetre sem jó.
A ma erőszakja - még vízbe mártogatva sem - véli
benne lelni korbácsát /verje önmagát/,
és a múlt hamvasa sem nevetteti ki vele magát.
Még jó hogy nem büdös /a legyek kerülik száraz korcát/,
nem nagyon piszkolja mások piszkát /tovább/...
De... Mesél. Regél, mikor mellé telepszik egy-egy madár,
rekedtes surrogásán trillákat álmodik a porszem,
virradatot dúdol a por alatt egy könyv,
s basszust nyikordul a kamraajtó /míg nyikordulhat ő/...

az a pillanat lehetne
takarómon feledett
perce időmnek
csacska erőtlen
mi a régmúltba veszett
s a szavát csak itt feledte

Zagyvaróna, 2008. február