Már virrad. A hajnal álmos,
arcára kiült a holnap...
Már lábadozik Biográd,
kontúrja a fényre eszmél,
s a parthoz ér a reggel.

...Jól esik beletúrni a homokba. Kezem közt
pergetni, s a víz hátára hullatni, hogy az majd
gondos gazdaként újrarendezze az öt ujjam
által szántott sebet. Untalan. Újra, és újra...
De jó is lenne, ha a saját magunkon ejtett
sebeink is ily könnyen forrnának éppé egy-egy
isteni hullám hátán, hogy majd újra véthessünk...
Ám nem. Gyógyíthatatlan marcangoljuk mindenünk,
átkos iszapban fürdőzünk, s a sebek csak nőnek.
Sorra lepik be egymást. Nem fogynak, inkább gyűlnek.
És bizony, a fájdalmas barázdák másokat sem
kímélnek - válaszként bennünket is elérnek - míg -
majd egyszer - egy könnyel teli fohászban végződnek...

Fél hét van. A reggel álmos,
arcára derült a holnap...
S míg homlokomon gyanútlan
forrás ered, egy nap ismét
a parton ért - reményként -...

Pasman sziget, 2009 július