Lyuk a hídon

Nagyon ködös késő őszi napra keltünk. Már nem járunk iskolába, illetve Karcsi, én és még néhányan mindennap bemegyünk, mert mi Olga tanítónénivel mégis tanulunk. Az is igaz, hogy csak 10-re megyünk és ebédre már haza is jöhetünk. Nagyon szeretek most iskolába menni. Kevesen vagyunk, így a tanító néni az én százasaimmal is tud számtanból foglalkozni, hiszen a többiek még csak 10 alatt tartanak.

Korán keltem ma.  Apu és anyu fáért mentek a Rónai-oldalba, Erzsi még alszik, Rozi mamám pedig Manci nénémhez ment. Csak kormi cicám, és én vagyunk ébren. No, ő is csak addig míg jól lakatom. Remélem nem éppen most jönnek a németek vagy a muszkák, mert apu a nagy gumipuskát (csúzli) is magával vitte. Bár én nem tudom még kifeszíteni a gumiját, de az már mégiscsak komolyabb, egy igazi fegyver. Ezt már a rónai bika is tudja. Nem baj, az én kis fegyverem idehaza van. Néhány formás csapágygolyóval a zsebembe rakom, majd a másikba egy almát és két kekszet, hiszen ez fontos manapság.

Egyszer csak hatalmas robaj üti meg a fülem. Hangosabb mint a cséplőgép, és még attól is, amikor a fakarusznak leszakadt a kipufogója. Rohanok. Az alvég felől jön. Leszaladok a sarokra... Semmi. Tanácstalan vagyok. A Rónai elágazó felől jön az éktelen robaj. Szerintem egyszerre szakadt le két teherautó kipufogója. Az utcán egy lélek sincs, még kutyát sem látni. Morzsi is elténfergett valahová, pedig ő mindig az úton van. Már majdnem indulok tovább, amikor megpillantom. A lélegzetem is eláll: Egy igazi harckocsi. Piros zászlója van, tehát muszka. Megbújok az árokban. Félek. Meg-megáll, majd csúnya fekete füstöt fújva ismét jön vagy 30 métert. A szívem a torkomban dobog. Valóságos harckocsi, katonazöld. Már a csillagot is látom az oldalán, amikor elfordítja a tetejét a csövével együtt. Szovjet harckocsi – a filmekből tudom. Jaj! Nem! Majdnem összetojom magam, mert egyenesen felém fordítja a csövét. Irtózatosan el kezdek futni. Teljes erőből. Már alig látok. Már szinte hallom a durranást. Nagyon futok, de a robaj is erősödik: „Csak nem utánam jön?” Irtózatos gyorsasággal nyitom a kaput, fel a lépcsőn, ugrás az ágyba. Fejemre húzom a dunnát.

Csendesedik a moraj. Jól van. Megúsztam. Meleg helyzet volt, ezek ellenségnek néztek, még az a szerencse, hogy elég gyors a lábam, és nem tudtak lelőni.

 Ma nem mentem iskolába. Szerintem Karcsi sem. Azt hiszem őt sem engedték el. Én még a budira is futva mentem. Az állatokat is elfelejtettem megetetni félelmemben. Erzsi sütött egy kis krumplit a sparhéton, azt ettük a tegnapi leves után. Apuék csak késő este jöttek haza. Nagyon csendben voltam. Biztos kikapnék, ha elmondanám mit láttam. Nem merem elmondani, bár hallom, hogy ők halkan valamit pusmorognak, lehet, hogy éppen a szovjet harckocsikról. Nem tudom. Még a lefekvéskor is félek. Alig tudok elaludni.

***

Néhány évvel később a tanácsház előtti híd alatt kukucskáltunk felfelé (a lányok, asszonyok lába közének feltérképezésével voltunk elfoglalva). Ekkor mesélte kosaras Laci, hogy az a lyuk, amin olyan jól fel lehet látni akkor került oda, mikor '56-ban a ruszki harckocsi parancsnoka belelőtt a hídba, hogy átmehetnek-e rajta. Azt mondta, nem mentek tovább a felvégbe. Megfordultak a Kiskert előtt, és állítólag visszafelé már úgy mentek, hogy kint ültek a harckocsi tetején. Még jelvényt is osztogattak. Laci is kapott. Akkor már bántam, hogy bebújtam az ágyba, de tudjátok:

Nagyon féltem.

Zagyvaróna, 2010. október