Könnytelen szonett
Könnytelen szonett
Görnyedő hátú pillanatok között ülök. a délutáni napsütés áttörni készül a rám rótt akácia koszorút - már örök, s láthatatlanságában is szívemnek feszül.
Rozoga kapaszkodót keresek - untalan -, de hamuvá mállik már minden próbálkozás, hisz az értetlenség lépcsője is úttalan, mit vérem könnyei közé rejt a zokogás.
Uram! Légy kegyes, fogd kezét újra - könyörgöm -, épp csupán annyira, hogy jónak lássa a jót, szépnek mi szép, s marjon jobban a sors - tán - engem!
Harang szólal. Csendes a délután. Börtönöm arctalan fájdalom - jajong, esdekli a szót, bár, a nyitni-kékkel elém küldi kertemet.
Zagyvaróna, 2011 március
|
|