Eltűnőben a múlt, bár még karikázza a csárdást
olykor a nép, a jelen vánkosa balga, bolond,
rázza a mások rigmusait /magam is szeretem – tán/,
míg lelkem kettőt balra, s a jobbra dobog.

Halk léptekkel – észrevétlen – áll tovább a délután,
a rozoga este széllel küszködik... Épp átbújtam
az Őrhegy kendergát alagútján, hogy a nem is oly
rég még rakoncátlanul földbe gyökerezett lábam
próbáján megmásszam az emelkedőt. Biz' tegnap még
fényévekre véltem a szomszéd kis hegyi házát, s most
rigófüttyre, büszkén nyitom kapuját... A hegylakó
kutyahad apró vakkanással jelzi: megismeri
az érkezőt. Nem is sejti merre kószált, múlatta
az őszt, a telet és a tavaszt a bő izzadtságszag
tulajdonosa... Elterült a kora-nyár a kis kert
frissen vágott gyepén, homlokomon a szintkülönbség
dobol. A bent ülők örülnek nekem, s az autóm
kémlelik mögöttem. Nincs. – No ne, tényleg gyalog jöttél?
Átbújtál az alagúton? Komolyan?... – Igen gyalog
jöttem, s hátizsákom sem üres... László-nap, csakúgy mint
egy éve... És mégis milyen más... Kínok, eltemetett
arcok, kihúnyt szempárok közt lapozok a megszokott
fotelomba dőlve, sorstalanná lett mondatok a
hangtalanságban mardossák lelkem, míg gyülekezik
a csapat... – Egészségünkre! – hallik a bátorítás
az érkezőknek, persze kinek-kinek módja szerint...
– Akkor – töri meg a szusszanó csendet a nótafa –
most azt mondjuk el, hogy „Ha kimegyek, ha kimegyek a
doberdói harctérre...” És zeng a nóta, jár a kéz.
A hagyma és a sült szalonna illatán danol a
a még jól emlékező dalárda, s nem siratja ma
a mindennapok baját... – Lacobá, hogy is volt, mikor
az öregvitéz kihozta körbezárt szakaszát ott
az Isonzónál?... Mindig így járja. Mesélnem muszáj.
Örömmel teszem... S míg csurgatós kenyérre jár a szánk,
nincs járókeret, meg infúzió és ixixeles
pelenka vagy tabletta-tabletta hátán... Majd ismét
nótát mondunk, és egy újabb történet, újabb nóta...
Sötétedik. A leghosszabb napokon is leszáll az
est... Szépek az ilyen esték. Nem táncolunk, de lelkünk
"kettőt balra, s a jobbra" kacarász. – Gyere, Lacobá!
Itt a kocsim, leviszlek. – Ó, dehogy. Én gyalog megyek...

Eltűnőben a múlt, bár még karikázza a csárdást
néha a nép, a jelen vánkosa oly csapodár,
rázza a mások rigmusait /magam is szeretem – tán/,
mégis szép egy-egy estéli vigasz, s hazavár.

Zagyvaróna, 2012 június