A háromlábú ló II. rész
Engem nem vittek be katonának, mert nem volt meg az az ujjam amelyikkel meg tudtam volna húzni a ravaszt, persze mamád azt mondja, hogy azért, mert sokat imádkozott. Ki tudja, no. Lehet, hogy igaz az is, mert én rendesen megszidtam ám az Istent, mikor levitte az a kurva gép. Biztos megszégyellte magát. (Azt szokták mondani: „Az egyik kezivel ad, a maósikval meg elvesz.”)
No mindegy, így legalább van ember a családban, mert embermunka az van, rendesen. A faluba is sokszor hívnak, ha elakad a szekér, vagy zsákolni kell, no meg a kútgyűrű is megbillen, helyre meg már nincs, aki tegye. Szar dolog a háború. Szinte mindenkit behívtak, a csendőrök meg itt lebzselnek a nyakunkon, mert nem mindenki akar menni a halálba. Már jöttek a rossz hírek egyre gyakrabban. A Klányi is ott maradt, pedig jó ember volt, az biztos.
No apádnak is megjött a SAS-behívó, pedig az öreg vitéz próbálkozott, Rozi mamád meg reggeltől estig imádkozott. Mégis megjött. Lehet, hogy mégsem segít az Isten, mert anyád itt volt teherben Erzsivel, meg Mari mamád is a keresztet hányta magára mindig, de mégis megjött az a behívó, sarkába meg a csendőrök. Naponta háromszor is, mint jó időkben az evésidő, mert Laci nem ment be. Vitézi lét ide, vitézi lét oda ő is kiment az erdőbe. Akkor már nagyon sokan bujkáltak a Medvesen, meg a bányákban. Csak éjszaka merészkedtek be a faluba. Így látta meg először apád Erzsit is, mikor megszületett. No, de ebből nem igazán volt mi megfőljön a fazékban. Néha ugyan hozott húst, mert volt nekik puskájuk, és lőttek néha egy-egy őzet, vadkant, de inkább ő is enni jött.
A mezőn sem termett annyi mint máskor, a fizetésből sem sokra jutotta, vagy ha jutotta volna is, nem volt sok minden Andris boltjában. Nehéz idők voltak azok, gyerek. A termést gyorsan beástuk a pincébe, meg az ól alá, ha kecskét vágtunk a húst a gyári zsírpapírba csomagolva rejtettük el a Rozi nénédék homokpincéjébe, ahol már ágyak is voltak, mert bombázáskor odaszaladtunk. No, ott az ágy alatt volt a legrejtettebb zug. Onnét egy újabb kis pincébe vezetett egy kúszóalagút. Oda dugtuk a húst, meg eleinte apád is ott húzta meg magát, de sokáig nem lehetett, mert ott még az orrát sem látta.
'44 december elején már egyre többször hallottuk a front közeledését. Mikor úgy fújt a szél, rendesen dörgött felhő nélkül is. Az asszonyok hányták magukra a keresztet („Titokban eén is, sosem lehet tudnyi, pegyig az imaódkozaós asszonydolog.”), mi a gyárban már nem dolgoztunk. Pedig előtte nyakra-főre gyártottuk az ilyen-olyan alkarészeket, lőszereket. Drótot se láttam még annyit, amit akkor le kellett húzni. Két műszakba dolgoztunk, reggel hattól este hatig, meg este hattól reggel hatig. Fizetést kaptunk rendesen, meg néha ennivalót is osztottak. Egészen novemberig. Akkor azt mondták nem kell menni dolgozni, csak a néhány karlengetőnek volt munkája. Azt beszélték, hogy a gépeket csomagolják, meg vagonírozzák. Elviszik a front, meg a muszka elől. Szerencsére nem minden nap dolgoztak, meg sokat ittak. Ilyenkor mi meg vittünk gépeket a salakhegy alá a bunker végibe, hogy majd utána is legyen min dolgozni. Szerintem sosem jöttek rá, hogy mi is pakolunk, mert örökké a kaszinóban voltak. Jani bá' vitt is nekik mindig egy-két üveggel, olyan jó bolondítós almapálinkát („Az osztan keét napos paójinka, mer az egyiken eldöőtyi az embert, a maósikon meg benyomja az aógyba a fejit.”) Azt beszélték a Feszi-ben, meg az erőműben is pakoltak gépeket, de ott is jól működött a pálinkás módszer. (*1945 után ezekkel a gépekkel indul újra a termelés gyárainkban. Ezért kezdtek ezek az üzemek meglepően gyorsan dolgozni a háború után. - a szerző utólagos megjegyzése)
Aztán már egyre közelebbről, egyre hangosabban lehetett hallani az ágyúdörgést, a gránátok robbanását. A baj akkor kezdett nagyobb lenni, amikor a rádióból már egyre csak a végső győzelemről hallottunk, közben meg már a puskalövéseket, sorozatokat is lehetett hallani. Egyre jobban beszorultunk a pincébe, mert már jöttek a gránátok. Egyre sűrűbben. Mi a homokos pincébe voltunk. Nagyon szűkös volt a hely, mert nagy volt a család, pince meg csak három. Az élelmet is kellett dugni, vigyázni – már egymástól is dugták, mert akinek nem volt, lopott, bár családon belül egymást is segítették az emberek.
Aztán megjöttek a németek. Először a tisztek, aztán a hadtáp, végül már a lövöldözés is. Általában nappal harcoltak. Éjjel csak ritkán lehetett hallani puskaropogást. Annál inkább az ágyúzást. Szerencsére nem igazán erre csapódtak be lövések, inkább Tarján irányába. Nagyon nagy lett a nyüzsgés. Minden házba beköltöztek, így mi már végleg a pincékben laktunk. Mindent begyűjtöttek. Állatokat, termést. Persze amit találtak. Nem is főzött akkoriban senki, mert máris mentek a szagra. No, meg minden értéket is összepakoltak, persze, amit találtak, mert azért mindenki eldugott mindent. („Aszongya Klaóri, hogy viteéz nagyapaód haáromszor lopta vissza apaód hamonikaójaót. Keétszer a neémetetöő, egyszer meg a muszkaóktoó.” *Ügyes volt vitéz nagyapám. Mindig sikerült visszalopnia értékeinket, a jól bevált pálinkás módszerrel. A biztonság kedvéért, ilyenkor még az előző zsákmányokból származó órákból, szerszámokból is pakolt. Kis gyerekként még egy ilyen zsákmányból, zsákmányolt királykorcsolyával büszkélkedtem a jégen – a szerző utólagos megjegyzése.) * folytatása következik *
