A háromlábú ló III.rész

Mindent hadizsákmányként kezeltek, ami a kezük ügyébe került. Így mindent dugni kellett, ha megtalálták elvitték. A zagyvaiak ugyan készültek a zsákmányolás ellen, de nem mindent lehetett eldugni. Levágták időben az állatokat, a húst a kútba, pincék mélyére rejtették, a takarmányt elásták. Mari mamám is varrta szorgalmasan a „terhesblúzt” (*kombiné, alsóing elejére varrott párna) és a „veresített bugyogót”. (*Akkor még – kisgyerekként – nem tudtam mire kellettek ezek, de ma már tudom... HI! Az egész felvég terhes volt, vagy menstruált. Későbbről tudom, hogy azért ez a muszkáknál nem nagyon segített, maradt a bújtatás.)

Közeledett Karácsony, és megérkeztek a gránátok, ami azt jelentette, hogy már nagyon közel lehettek. Távolról a katyusák surrogását is hallani lehetett, szerencsére, ehhez kis település volt Zagyva, így csak átrepültek felettünk.

Az egyik nap vontatták a Dióson felfelé a géppuskákat a németek, pontosan rá lehetett látni a pince résein. No, a hadizsákmány nováki lovat (állítólag Mátranovákról zsákmányolták) fogták a géppuska és egy gránátvető elé. Szegény pára nem jutott fel a hegyre, kilőtték a szemközti hegyekből a mesterlövészek.

Tudod gyerek, nehéz Karácsonyunk volt, semmi nem nagyon jutott az asztalra. Apád még tán egy héttel előbb hozott egy kis fenyőfát – azóta bizony nem láttuk. Nem mertek bemerészkedni, hiszen itt laktak a németek. Nagyon rákészültem én erre a nováki lóra. Alig ment le a nap, már indultam volna, de még vártam. A lövöldözést abbahagyták, a gránátok robbanásai is alábbhagytak. Este nem merték használni ezeket, mert a torkolattűz miatt pillanatok alatt jött a válasz. Tudtam, hogy a hadtáp is feni a fogát a lóra, tehát őket meg kellett előznöm, de túl korán sem indulhattam, mert a faluban rohangáltak fritzek. Már a házunk krumplis pincéjéből kukucskáltam, kabátom belsejében a hentesbárd, és a disznóölőkés. Úgy éjfél lehetett, amikor elcsendesedtek (állítólag a Csatókútnál meghalt két német, őket temethették). Éreztem eljött az én időm. Rohantam. Sehová nem néztem, pedig le is lőhettek volna, de menni kellett. Gyorsan kiértem. Megláttam a lovat, mellette csak néhány rakasz lőszer volt. A szerszámok is rajta voltak még. Ezek azonban nem érdekeltek engem, hiszen a pincében ott a nagy család, a 18 éhes ember. Villámgyorsan dolgoztam, a kabátot és a bőrkötényt felcseréltem, és eszelősen járt a kezem. Szinte megbolondultam, annyira dolgoztam. Kibányásztam az egyik hátsó lábát, fel a vállamra... Hú, jó nehéz volt, de már rohantam is, először a kocsiúton indultam volna, de fordítottam a hegy felé rohantam, és a kertek felé vettem az irány. Szerencsém volt. Alig értem le a patakhoz, már hallottam a motorzúgást, később pedig az ordítozást. Tisztes távolban voltam már akkor. A patakban még gyorsabban kellett dolgozni. Szerencsére a szegény pára már kihűlt így nem folyt a vére. Piszkosul járt a kezem, vagy húsz darabra vágtam, úgy hogy véletlen sem maradjon nyoma, még itt a falu végén sem. Aztán minden darabot külön-külön csomagoltam a derekamra csavart zsírpapírba, tudod, amit a gyárból szoktam hoznia, még a bőrkötényt is becsomagoltam. Mindegyikbe belecsomagoltam egy követ is. Megint rohanás, alig vártam, hogy öreganyád házához érjek. Futás a kúthoz, beledobtam az első 3-4 csomagot. Aztán nenédékhez értem, oda is beledobtam az adagot, majd Angyalékhoz, Rozi nénédékhez, és az utolsó csomagok még ott voltak a derekamra kötve, amikor meghallottam ismét a nagy ordítozást. Bőgött a motor minden irányba, így az eredeti terv nem jött be, hiszen ezeket a saját kutunkba szerettem volna rejteni, nem volt mit tenni a daráló kútjába dobtam a maradékot. Egyet viszont megtartottam. Felrohantam a homokon, be a pincébe. Mindenki ijedten bújt a sarokba. Körbevették anyádat, meg Erzsit a pólyában. Megkönnyebbültek, amikor én érkeztem. Alig kaptam levegőt, de még mindig sietni kellett. Szélsebesen vetkőztem. Minden le, és rá a tűzre, a bőrköpenyt is - gyorsan lángra kapott. Bevilágította az egész pincét, a láng a szellőző lyukig ért. Odaszaladtam anyádhoz, le a pólyát Erzsiről, a huzat alá becsúsztattam a 3-4 tenyérnyi húst. Közben mindenki jajgatott. Nem tudták mi van, azt hitték megkergültem, de mamád már adta is rám az gyári munkás ruhámat, mert csak ez volt, és a kecskekabátom. Vezényeltem, hogy hozzanak fát a tűzre, ne látszódjék a hamu, ahogy az egyik fele leéget, fordítottam, majd homokot dobtam rá, hogy eltakarja.

Elterültem a kecskebőrökön. Piszkosul ki voltam, de azért már kezdett helyreállni a légzésem is. Szerintem nem sok kellett, és elaludtam.

Hajnal felé aztán arra riadtam, hogy egyre közelebbről hallani a motorzúgást. A másik pincével kezdték. Már mindenki fel volt, csak Erzsi aludt a pólyában. Mindenkit csendre intettem. Kicsapta az ajtót a német, ketten géppisztollyal beugrottak, majd jött egy lámpás meg egy másik. Belerúgtak a tűzbe, majd a kis fenyőfába, aztán a néhány kiló krumpli következett, szétdobálták a vackokat, felrángatták az asszonyok szoknyáját, folyamatosan ordítoztak. Erre már a pólya is megszólalt. A lámpás odaközelített – én erősebben szorítottam a lapátnyelet. Odament a kisbabához, majd vezényelt... Ahogy jöttek el is mentek.

***

No, ez volt a helyzet, gyerek, azzal a hoárom loáboú loóval. Keresteék kourvoára, hogy ki lopta meg a hadizsoókmoányt. A következeő íjjel meg moár nem voót nekik idejük roá, oszt sűtt húst etteünk a fronkor, Karoácsonyko.

A front utoán oszt sokszor emlegettík, hogy keves olyan ember voót aki el beírta voóna a loónak azt a hoátsó combjoát a faluba. Azoóta meg kocsmoába mongyoák, ha kicsit toúlcsordoul a pohoár. Eén, meg mindig mondom, hogy a novoáki loónak hoárom loába voót, osztan meég is megbotlott...

* vége *