A szöőrösi szöőcs és a kurafiak esete az ennepleő subaóval II. rész
(Bodnárné Bözsi néni elmondása alapján lejegyezte Ragyolcon Földi László vitéz)

A bárnai völgy felé vette az irányt. Jól ismerte az utat, hiszen még kis puja volt, amikor először magával vitte apja Rima-szombatba, ami azért kapta ezt a nevet, mert a Rima folyó mellett kapta meg a vársárjogot a település. Nevezetesen az igen előkelőnek számító szombati napot. Minden évben kétszer volt nagyvásár, amire a környékbeli palócok és más magyarok, tótok, szászok, svábok mellett Budáról, a Pusztából (Alföld), meg a Duna túlpartjáról is jöttek a vásározók. Nem volt ritka, hogy taljánok, polyákok, meg ruszinok is kínálták áruikat. Ő mindig várta már ezeket a napokat. Egy idő után kis bábokat is készített, majd később baba-subát a maradékból. Sosem felejti el, hogy amikor először adta oda apjának a néhány dínárt, amit ezekért az apróságokért kapott. Ebből aztán vittek haza a fehérnépnek lépes-mézet, meg édességet. Amikor aztán az első gyerek-subát megvarrta, már egy díszes kis tőrt is vehetett belőle.

Persze az uraságoknak jelentette elsősorban a hasznot egy ilyen vásár, hiszen először beszedték a dézsmát a helyi hatalmasságok, majd a vásárra menet a megállítói joggal élve az egyes települések mellett is átkutatták a szekéraljat, majd a vásáron is meg kellett fizetni a privileget a városnak, az egyháznak, meg helyi uraságoknak.

Ezért vezetett a szőrösi szőcs útja a bárnai völgy felé, hiszen Pony-puszta meg Fülek felé ugyan kevesebb lett volna az ökröknek a kaptató, de több lett volna a Vám-ház, meg a megállítói joggal bíró uraság. Igazi palóc gondolkodást örökölt a szőcs az apjától, ő meg az övétől... Így ment ez régen, és ő is majd így adja tovább Jankónak, aki még idén nem jöhetett, de jövőre már megéri az ajtófán a jelet, miután már vásározni mehet a fiúgyerek. A lányok, fehérnépek nem vásárba valók, mert az istenverése, beste kurafiak mindjárt a pendelyük alatt kutatnak, holmi előjog kapcsán.

Jól haladt a szekér. Estig – három kisebb pihenővel – már a Vecseklőhöz közeli bükkös egyik horhosába bújt meg a rakománnyal. Gondosan levette a jármot Boriról és Sötétről, s miután a kerekek között a szekér alá elhelyezte, megfordította a két ökröt és az elülső húzó felhérchez kötötte – lazára – őket. Eléjük szénát vetett – mint minden pihenő elején, majd maga is evett, meghúzta a kis kulacsot. Ő napközben nem evett, csak a tömlőből húzott egy-két kortyot, hiszen nem is dolgozott csak néhány kaptatónál kellett segítenie a jó erőben lévő ökröknek, no meg a meredeken a fékezőfával volt tennivalója.

Beágyazott a széna tetején – láthatóan elég lesz a jószágoknak az útra – magára húzta subáját, és elaludt.

Hajnalodott, amikor megint meghúzta a vizes tömlőt. Éppen megfordítani készült a teheneket, amikor a háta mögül meghallotta:
- Szíp reggelt, gazduram!
- Aggyon Isten magaónak is ereganyaóm!
- Ereg a magaóhoz valoó eszi, kendnek, laótom az ökör sem akarja tolnyi a szekeret a hegynek, ataó hogy a feleé fordíjja éket.
- Nem ezek, pegyig maó a színaót is elibék vettem, de nem mennek ezek a hegynek, úgyhogy inkaóbb megforgyítom éket, haótha a vőgy feleé indúnaónak...
- Próbaógassa csak, de izibe, mer ha valaki erre gyünne, meég bolodnak veéli kendet. No, Isten Magaóval, menek mer kell a tűzhö valoó.
- Vigyaózzon a hegynek, mer meég leraónttya valami legíny a bokorba.
- No, laótom kergibb maga berkeénél es...
- Az Úr vigyázzon magaóra, meg a berkeére is... – válasz helyett az asszony munkába görnyedt háttal, renyhére hagyott fejkendőjével, botjára támaszkodva legyintett egyet, és elballagott.

A szőcs pedig visszarakta a jármot, s miközben befogta irányba a teheneket, azon elmélkedett, hogy azért tanította így az ő apja – őt meg az övé – erre a huncutságra, hogyha az aljanép rátámadna álmában, ne tudja elhajtani csak úgy a szekeret. Elmosolyodott, és a patak felé vette az irányt...