Az év azon napja, amikor a férfiak ünneplik a nőt, a nőket. Bejegyzett nagy nap. A XX. században gyökeret fogott, polgárjogot nyert. A nemzetközi munkásmozgalomból eredő ünnep túlélte a politikai jellegét, világünnep lett. Ez a nap a NŐK NAPJA. Jókai Mór a XIX. században írta, "A férfi sorsa a nő". A nők mindig központi szerepet töltöttek be életünkben. Édesanyák, anyósok, feleségek, barátnők, asszonyok és lányok, nagymamák és nővérek, ifjak és idősek, mind nők, kik életünket befolyásolják, akiket ma ünneplünk.

A mai multikulti szégyenében – bizony – ismét van okuk a nőknek a félelemre. Állatok törtek közénk, akik – a nekünk európaiaknak legszentebb, legistenibb, legszeretetreméltóbb értékét gyalázzák meg. Nem is oly távol tőlünk. Csak remélni lehet, hogy rövidesen elmúlik ez az őrület.

Ám, mi szeretünk benneteket, szeretjük ezt a szép napot. Megveszi az ember a kis csokrocskát, átadja. Örülünk, hogy viruló arccal adhatunk. Megint mások pedig annak örülnek, hogy kapnak. Egy kis csokrocskát, egy szál virágot, vele a köszönetet, a törődés háláját, a sokszor ki sem fejezhetőt. Aztán meg-meginog a kéz. Nem találja a virág helyét, fogadókéz híján a földre hullhat csokrocskánk, a semmiben - s talán a lélek tükrében - keresi, kutatja a szeretet tekintetét. Becsüljük addig, míg lehet. Míg tehetjük, akikért ez a kis ünnep piros.

Tiszteljük Bennük, Bennetek a sokszínűség varázsát, az érzelemlángot, az állandóságot, a megbízhatóságot, a szépséget, a mérhetetlen türelmet, a pólyától az utolsó lehelet verejtékéig, az első érintéstől a beteljesedésig. A nők közelsége, az élet természetes ajándéka, titkokkal teli kapcsolat. A nő olyan, mint a virág, amit a természet pompával ajándékozott meg. Meghálálja – az érdemelten túl is – a gondoskodást.

A Biblia szerint Isten álmodta meg Évát. Éppen olyannak, amilyennek mi férfiak szeretjük Őket: karcsúnak, formásnak, bögyösnek, gömbölydednek. Egy igazi költeménynek, amelyben a sorocskák vége – előbb vagy utóbb – megtalálja a saját rímjét. Gyönyörűséges dal, nóta, amelyben a dallam leli meg a szöveget. A refrén azonban rajtunk múlik. Vannak jó refrének és csapnivalóak. Ezekben a refrénekben csak annyit várhatunk el, amit magunk belesorjázunk. Ezért szorítjuk egymás kezét egy életre szólóan, vagy talán csak ideig-óráig. Nagy mester volt a mi teremtőnk. Így hiába hisszük néha másként, a hiba általában bennünk van.

Március 8. nem tartozik a - lassan már a zsebbel szinte bírhatatlan - költekezős ünnepekhez. Ezért ilyenkor elgondolkodik az ember, hogy milyen ár nélküli is az öröm. Olyannyira áratlan, mint az a türelem, törődés, fáradhatatlan házimunkarobot, amit nap mint nap, évről-évre asszonyainktól, édesanyáktól, nagymamáktól, nőktől kapunk. Össze sem vethető a legcsicsásabb ajándékkal sem. Talán ezért oly fontos, hogy a megemlékezés a lényeges, s hogy az úgy igazán szívből jön.

A nő elengedhetetlen, pótolhatatlan, aki annyira nő amennyire mi férfiak tudunk lenni, Karinthy írta: "Ha egyedül vagyok a szobában, akkor ember vagyok. Ha bejön egy nő, akkor férfi lettem. És annyira vagyok férfi, amennyire nő az, aki bejött a szobába." Ezt az érzést is köszönjük. Nekik, a NŐKNEK. Persze azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy mennyire akar NŐ lenni a NŐ, vagy hogy mi akarunk-e férfiak lenni? A mérleg nyelve megállhat a tisztelet, a szeretet, a barátság, a szerelem, de a megvetés, az utálat jelénél is. A nő szeret és kikacag. És mégis szeretjük a nőket, s Ők viszont szeretnek.

Nem volt ez mindig így. Nem is oly régen, még másodrendűnek tartották az asszonyokat, lányokat. Kizsákmányolták, szinte rabságban tartották Őket. Másodlagos - vagy még olyan sem - jogaik voltak. Sőt, még ma is sok országban nincsenek meg a legalapvetőbb nőijogok sem. Aztán néha azt is észleljük, hogy a mi fejlett kultúránkban is előfordulnak különféle anomáliák a nők ellen. Sok-sok embertársunk szenved, válik örökre rokkanttá, hal meg az erőszakban. A társadalmon belüli és kívüli erőszakban, de sokan ugyanilyen sorsra jutnak saját családjukon belül. Nagy szégyen ez. Mindannyiunk szégyene. Nemcsak az elkövetők szégyene, hanem mindenkié, hiszen nem teszünk, nem tudunk tenni annak megakadályozásában.

Csak remélhetjük, hogy még a mi életünkben történik valami a nők, a családok védelmében. Valami komoly, valami olyan törvény, ami örökre elrettenti a bűnösöket. Azonban mi, a magunk módján is segíthetünk asszonyainkon. Az időnkénti kedveskedésen túl, ne szégyelljünk egy-egy saját magunk által készített vacsit, álljunk oda melléjük a mosogatásnál egy kis törölgetésre, ragadjuk meg a bevásárló-szatyrot, a porszívót, vagy ne cseréljük fel otthonunkat a kocsma köpködő bűzére, tudjunk ellenállni a félkarú rablóknak, merjünk nemet mondani a harmadik kori, feles előtt... Ugye, nem is lenne olyan nehéz?… Ugye, milyen egyszerűnek tűnik?… Ugye, nem ez is egy beváltatlan ígéret, sutbavetett szó lesz?… Ugye, nem?!