Amíg nem késő...

Halkan reccsent az ágy, ahogy a férfi oldaláról a hátára fordult. Nem jött álom a szemére, gyomrát összerántotta a belényilalló gondolat. „Meg fogok halni.” Testét elöntötte a veríték, félelmét felváltotta a tehetetlen lázadás érzése. „Miért? Miért éppen én? Egy hónapja még semmi bajom nem volt… Ez nem igazságos… De a doki tegnap kerek-perec megmondta, nem beszélt félre, nem vigasztalt.” Felvillant előtte a tegnap esti beszélgetés a vizitnél.
– Rossz hírem van Kovács úr – nézett rá semmitmondó tekintettel az orvos. – A leletei alapján önnek rosszindulatú agydaganata van. Sajnos nem műthető, az agy azon területén helyezkedik el, ahol nem férünk hozzá, sem műtéttel, sem sugárral.
A férfi tágranyílt szemekkel várta a folytatást.
– És? Most mi lesz? Meg fogok halni?
Az orvos szemében némi szánalom villant, megköszörülte a torkát.
– Sajnálom, hogy ezt kell mondanom. Ez a daganatfajta nagyon agresszív, meglehetősen nagy.
– Mennyi? – mordult rá a férfi. – A lényeget mondja! Mennyi van hátra az életemből?
– Egy, maximum két hónap…
A férfi a fejéhez kapott, pánikszerű félelem lett úrrá rajta.
– Nem hiszem el… – suttogta. – Lehetetlen… Csak van valami megoldás?
Az orvos a karjára helyezte a tenyerét.
– Sajnos nincs. Mint az elején ecseteltem…
– Hagyja abba! Megértettem! – a férfi most kiabált, sajgó fejét fogta, szemeit lehunyta.
– Most magára hagyom. Ha rosszul lesz, hívja a nővért. Holnap még beszélünk. – Azzal az orvos, és a nővérek elhagyták a kórtermet.
És most itt fekszik hanyatt az ágyon, nézi a telihold fényétől ezüstösen ragyogó plafont. „Hát ennyi. Nem vagyok felkészülve rá, csak egy kis szédülésem, fejfájásom volt… Rosszul lettem. És ez lett a vége, kimondták a halálos ítéletemet”. Nemrég vesztette el a feleségét, a szíve vitte el, a gyerekei távol élnek. „ Számot kellene adnom az életemről… Ki tudja meddig leszek tudatomnál… De kinek? Asszony elment, a gyerekek nem kíváncsiak rám. Szegény Sárim! Nem volt könnyű élete mellettem. Sokat voltam úton, keveset a családdal. Tulajdonképpen ő nevelte a gyerekeket fel. De ilyen egy kamionos élete. Mit tehettem volna? Pénz kellett, más munka nem akadt. Mentem, róttam az országutat, talán sosem fogják megtudni mennyire hiányzott a család, az otthon, a rendezett élet… Sári haragudott rám. Nem akarta, hogy ezt csináljam… Sárikám, odafenn, bocsáss meg nekem! Talán tényleg keresnem kellett volna valami itthoni munkát! Nem volt rá időm, hogy ezt elmondjam neked, hisz az infarktus után már nem tértél magadhoz. Sajnálom, hogy ilyen életed volt mellettem, hogy a család minden gondja a válladra nehezedett. Igaz, pénzünk volt, azt megkerestem… de nem láttam a gyermekeimet felnőni, olyan voltam, mint egy vasárnapi apuka… Sárim, ott fenn a mennyben, könyörgöm, bocsáss meg nekem!” Könnycsepp gördült le görcsösen lehunyt szemhéja alól. „ A fiaim! Mindkettő távol, a fővárosban él, ritkán látom őket. Sokat dolgoznak, még hétvégén is. Az unokáim is nélkülem nőnek fel… pedig annyi mindent szerettem volna még mesélni a gyerekeknek! Nem is tudják, nekem milyen gyerekkorom volt… Már 14 évesen dolgoznom kellett, szegény család voltunk, heten testvérek. Továbbtanulni esélyem sem volt, pedig szerettem volna. No, ezt akartam elkerülni, mikor olyan munkát vállaltam, melyből eltarthattam a családomat, és taníttathattam a gyerekeimet.
Persze ennek is megvolt az ára… Megérdemlem, hogy nem keresnek, én sem foglalkoztam velük túl sokat. Hány születésnapon nem voltam ott, és akkor sem, mikor írni, olvasni tanultak, sem az első nagy szerelmek, bulik idején… Nem sokat mesél egy kamasz fiú, így csak az anyjuk elmondásából tudtam, mi történik velük. Megérdemlem a sorsomat.” Elkeseredetten rázta a fejét. „Én csak jót akartam… Talán egyszer megértik. Vagy nem. El kellett volna nekik mondani. Mesélni az én, sanyarú gyermekkoromról, hogy mi késztetett arra, hogy csak a pénzt hajszoljam, hogy nekik soha ne kelljen feladni az álmaikat. Annyi mindent el kellene még mondanom nekik! Késő… Fiúk! Bocsássatok meg!”
Nem tudta mikor sikerült elaludnia, sokáig forgolódott a nyikorgó kórházi ágyon.
Arra ébredt, hogy ragyogóan süt a nap, és újra az orvost pillantotta meg az ágya mellett. A fehér köpenyes kissé zavartan álldogált, majd mikor észrevette, hogy felébredt, kihúzta magát.
– Jó reggelt Kovács úr!
– Lehetne jobb is – mordult rá a férfi. Eszébe jutott életét számba vevő éjszakája…
– Khm… Jó ez a reggel, higgye el! Mert jó hírem van az ön számára. Sajnálatos módon összekevertük a leleteit egy másik Kovács Lajoséval. Gyakori név… Nos, a lényeg, ön nem fog meghalni, a panaszait egy nyaki érszűkület okozta, amit még gyógyszeresen tudunk kezelni. Ön még akár ma hazamehet, de jelentkeznie kell újabb vizsgálatokra.
A férfi hitetlenkedve nézett rá. Számos indulat hullámzott lelkében, de megszólalni nem tudott.
– Elnézését kérjük a hiba miatt. Jogában áll, hogy jelentse…
– Nem! Ne folytassa! Doktor úr! Maradt még időm, ez a lényeg!
A férfi felült, könnyes szemmel a távolba meredt, majd az orvosra nézett.
– Tudja, annyi mindent akartam még nekik mesélni… A fiaimnak, az unokáimnak. Talán jókor jött ez a tévedés… Lesz időm számot adni az életemről…

2012. május