Erdei séta

Csendre vágytam, nyugalomra,
erdei sétára indultam, gondoltam
segít talán, hogy megtaláljam
elveszett, sosem lelt önmagam.

Kiürült aggyal csak figyeltem a tájat,
égre törő, még zöldellő, büszke fákat,
avarban megbúvó apró állatkákat,
hallgattam csendesen távoli madárdalt.

Kidőlt, száraz fatörzsre ülve vártam,
érzéseim lassú kitisztulására.
Arcomat kérőn a napfény felé tártam,
s vártam, csak vártam a megújulásra.

Itt, e fényben fürdő tarka réten,
talán rátalálok létem értelmére.
Meglelek egy utat, mire rá kell lépnem,
vagy amelyikről gyorsan le kellene térnem.

Ám nem lettem okosabb, mentem tovább,
az erdő mélyébe, hol ki tudja mi vár.
Mellettem a bozótban egy vad követett,
mozogtak a bokrok, ágak reccsentek.

De nem féltem, bár hátra-hátra néztem.
Ha sorsom az, hogy egy vadkan tépjen széjjel,
állok elébe - bár  kerestem a fát mely menedék,
s ha mégis jönne, rá felkapaszkodhatnék.

Megunt követni - tán nem vagyok nagy falat.
Folytattam árnyakba forduló utamat.
A fák között lassan követett a Nap.
S akkor megláttam kedvenc tisztásomat,

melyet  beragyogott a kora esti fény,
egymással játszottak csintalan lepkék.
Oda kell jutnom, de térdig ér a gaz,
tele kullancsokkal… Utamat állta.

Vártam. Vágytam. Miért aggodalmaskodom?
Átgázoltam félelmemen, és a bozóton.
Nem fordultam vissza, mily erős vagyok!
Legyőztem a vadat, s most a kullancsot.

Újra rám sütött a nap áldott sugara!
Ha nincs benned félsz, eléred, amit akarsz.
Leültem a fűbe, lepke szállt cipőmre.
Pillangók táncában hosszan gyönyörködtem.

... mégsem talált rá lelkemre a béke ....

2013. szeptember