Én és a tenger

Állok a tengerparton és nézem a meztelen talpam alá szaladó hullámokat. Hideg  a homok, először a víz is, de csak állok, élvezem, ahogy a talpam egyre mélyebbre süpped a homokba. A tenger dübörög, elnyomja a külvilág hangjait. Feljebb emelem tekintetemet, mélyen beszívom a semmihez nem hasonlítható tenger-illatot. Mióta vágyom rá! Úgy szeretném élvezni, átadni magam a kéknek, az égnek a fénynek, a víznek… Elengedni szappanbuborékként minden nyomasztó gondot, leoldani bokámról a béklyót és szállni a tengerkék égen, lebegni az azúr vízben gondtalanul.

Mint rég.

Egyre nehezebb… Meggyötört, kiüresedett lelkem most kevésbé fogékony a szépre. Valami azért mégis megérint, hacsak pillanatnyi is  az érzés. A boldogság átsuhan a lelkemen, míg nézem, ahogy az ég összeér a vízzel. Szabadság, végtelenség nyűgöz le. Hosszan elnyúló, habzó hullámok simogatnak. Zöld hegyként emelkednek a távolban, hozzám érve kékké szelídülve loccsannak, partot érnek, majd visszahúzódnak, utat engedve a már közeledő újabb víztömegnek. Tört üvegszilánkként csillan a nap fénye a szinte haragosan zúgó tenger sokszínű hullámain. Lehet ennél lenyűgözőbb látvány? Szép a szemnek, a léleknek, zene a fülnek. Ide, igen ide kellett volna születnem, egy kis tengerparti házba! Nem kellene nekem palota, villa, csak egy egyszerű, házikó a part mentén, hogy minden reggel, este, minden pillanatban láthassam, hallhassam, csodálhassam az óriási víz szépségét, erejét. Boldog lennék itt, tudom… Hajnalban megnézném a napkeltét, az ezüsthidat a vízen, egyedül úsznék a csendes csillogásban, szemben a Nappal... Lassan tempózva, néha hátamra fordulva lebegnék, eggyé válnék szerelmemmel a tengerrel. Örök szerelmem, első látásra azzá vált, mikor huszonévesen megpillantottam azúrkék végtelenségét. Évtizedek teltek el, míg újra elmerülhettem látványában. Azóta többször is, de a sóvárgásom utána folyamatos. És most itt vagyok. Váltakozó érzelmekkel, hisz lelkem is olyan, mint a háborgó tenger.

Megváltozott a világ. Bennem is, körülöttem is. Mélypontra sodort a sors tengere, lenn fuldoklom a sötétben, ahova nem süt be a Nap, felettem több tonnányi víz, talpam alatt hideg homok. Botladozom, néma sikolyra nyílik a szám, tapogatok, utat keresve. Hideg van itt, néha rám ijeszt egy-egy mellettem elúszó hal vagy hínár. Vissza kellene jutnom a fényre! Egyenlőre nem megy, hagyom magam szenvedni, átadom lényemet az önsajnálatnak. Nálam ez luxus, de most képtelen vagyok küzdeni. Csak vagyok. Mélyen a sötétben. El akarok bújni, nem akarok semmit érezni, látni, hallani magam körül. Meddig tart ez? Hol a hívó hang, a felém nyúló kéz, a motiváció, ami segít kiúszni a magam választotta száműzetésből? Persze, hogy tudom hol van… Bennem, legbelül, csakis én tudok segíteni magamon, erővel, akarattal, legyűrve bábságomat. De gyenge vagyok, karomból, lábamból kiszáll minden erő, lerogyok a hullámok építette, göröngyös tengerfenékre. Fekszem tehetetlenül, magzati pózban, várom a csodát, hiszek benne. Egy darabig. Aztán rá kell, hogy jöjjek: nincsenek csodák, ha én nem akarom, hogy legyenek. Hogy minden rajtam múlik. Vagy itt maradok egy életen át fuldokolva az iszapban, vagy feltápászkodom és keresem tovább az utamat a boldogság felé. Utóbbit választom. Először lassan, kényszeredetten, majd egyre erősebb tempóban  úszni kezdek a fény felé.

Itt állok a parton még mindig, arcom a Nap felé fordítom. A hullámok  nyaldossák a lábamat, de már nem érzem annyira hidegnek. Ha már itt vagyok, csak belemegyek, úszkálok kicsit, bár nekem ez a vízhőmérséklet hideg. Elindulok… Néha majdnem feldönt egy-egy nagyobb hullám, de megyek tovább, belevetem magam végül a vízbe, már nem is tűnik hidegnek, úszom, hátamra fordulok, ringatózom a hullámok hátán. Jó ez így most nekem... Némileg enyhül a szorongás a testemben, élvezem a végtelen tenger gyengédségét, hol a fejemen is átcsapó hullámok erejét. Itt otthon érzem magam, de egy idő után kifelé indulok. Vonz a meleg, a fény, a napfürdőzés.  Fekszem a gumimatracon, egészen közel a vízhez, és próbálok ellazulni. Csukott szemmel élvezem a Nap éltető fényét, körülöttem zúg a tenger. Most ez az ellazulás is nehezen megy. Az elmúlt időszakban felgyülemlett szorongás, csalódások, és sérelmek gátja lassan, de nem teljesen szakad át.

Napozok. Közben a magam módján imádkozom, hogy sikerüljön átadni magam, mint rég a teljes feloldódás állapotának. Újra a vizet nézem. A hullámokat, melyek látványával nem tudok betelni. Habzó szájú óriásként közelednek, majd  partot érve lustán nyelvet öltenek a világra..

Sós ízt érzek ajkamon, nem tudom könnyeimtől, vagy a tengervíztől nedves az arcom.Tenger hullámai! Mossátok ki belőlem a rosszat! Hatoljatok a lelkembe, és tisztítsátok meg ennek az igazságtalan, hazug, álszent világ minden kínjától! Dübörögve szaladjatok át rajtam, úgy, hogy csak tiszta és szép gondolatok maradjanak a mélabú helyén!  Bárcsak lehetséges lenne! Vigyétek magatokkal minden fájdalmamat, vigyétek a végtelenbe, soha vissza ne térjenek!

Én tűnök az erősebbnek, (vagy gyengébbnek? ), mert nem tér vissza felnőtt fejjel is gyermeki énem, boldog felszabadultságom. Drága hullámaim, félmunkát végeztetek!

Mégis köszönöm. Ott lehettem veletek szerelmeim: tenger, napfény, puha homok. Végtelenség és szabadság! Ha csak rövid időre is, de csöpp boldogságot csempésztetek örömtelen napjaimba. Jövök még!

Talán egyszer itt is maradok. A part mentén, egy kis házban.  Örökre.

 2014. szeptember