Ez a történet az embekről szól, akik egy, a miénktől távoli világban élnek. Mégis nagyon hasonlatosak hozzánk. Csupán annyiban különböznek tőlünk, hogy a történet idejében már teljesen szőrtelenek voltak.
Az egész egy napsütötte őszi napon történt. Langy szél táncoltatta körbe-körbe a hulló faleveleket. Tán még a madarak is boldogan csiripeltek. Az embek ekkor vesztették el végleg embségüket, ami embbé tette őket.
Na szóval az úgy kezdődött, hogy a Fő utcán egy emb tűnt fel a távolban. Kezével-lábával szanaszét kapálózott. Rohant. Hangja is volt neki, egyre hangosabb, ahogy közeledett. Mintha veszettségtől torzult volna el.  Csak két szót ismételgetett folyvást ordítva: „A pénzem!”
Egyre közeledett a városhoz. A város szélén lakó embek lassan elkezdtek kiszállingózni a házaik elé, hogy megtudják, mégis mi lehet ez az elviselhetetlen lárma. Ahogy az emb beért a városba, s elhagyta a „Minden termék ingyen” hirdetőtáblát, egyre világosabbá vált az alakja a házaik előtt álldogáló embek számára. Sötét köpönyege, s a fejébe húzott csuklyája. Minden nézelődőnek egyvalaki ugrott be a kép láttán: a város ura, a kapzsi, zsugori bankáruk, aki a városon kívül él hatalmas palotájában.
„A pénzem!” „A pénzem!” Önkívületben kiabálta, s kapkodott a levegőbe valamik után, amik csakugyan ott szálltak körülötte.
Elhagyta az első végsőkig ledöbbent, bámészkodó embeket, mikor valaki elkiáltotta magát: „Pénz! Az pénz mind az utolsó szálig!” Ekkor vált mindegyik nézőből, őrjöngő, rohanó, ordítozó emb, s egy pillanat alatt tucatnyi őrült száguldott a Fő utcán kiabálva. „A pénzem!” „A pénzem!” „A pénzem!”
Mind többen, s többen jöttek ki az utcára. Öt perc múlva már több százas tömeg rohant megveszve, kiabálva. Javarészt már nem is tudták mi történt, csak annyit éreztek, hogy nagy dolog van kilátásban, s ordibáltak a többiekkel. „A pénzem!” „A pénzem!” „A pénzem!” „A pénzem!”
A házak előtt magukra maradtak a gyerekek. Összesereglettek a játszótéren, ahonnan végigkövethették, miként rohangálnak ordibálva a szüleik körbe-körbe a Fő téren. Nem értették mi történt - ők sem -, viszont jól szórakoztak a látványon.
Az embek egymást halálra taposva kapkodtak a levegőbe, s ha meglökték egyiküket-másikukat, akkor hatalmas verekedésben törtek ki. Miközben állandóan azt üvöltözték, hogy: „A pénzem!” „A pénzem!” „A pénzem!” „A pénzem!” „A pénzem!”
Mindeközben először észre se vették, hogy az egyik emb kívül áll a tömegből. Szemében könny csillogott, ahogy ezt a hatalmas mészárlást figyelte. Majd torkaszakadtából, s vonagló testével igyekezett felhívni magára a figyelmet, s megállítani az őrjöngést, ami a tetőfokára hágott. Egy-két emb már alig állt a lábán, ruhájuk véres cafatokban lógott rajtuk. S mikor megálltak egy pillanatra, hogy levegőhöz jussanak, akkor figyeltek fel az egymagában kiabáló-hadonászó embre. Lassan vége szakadt az öldöklésnek.
A maradék egy-két tucat emb, szuszogva irányította tekintetét a kívülállóra. Fel sem fogták, mi történik, mit keres ott. Az emb a tudós volt. S volt mellette valami, valami a földön. Egy sötét köpönyeg, csuklyával.
A tudós értelmet keresett a tekintetekben, a dolgok miértjének megértését. De már tudta, tudta, hogy nincs remény. Őrjöngve szaladt a halálát okozó ostobaság karjaiba.
Eközben a gyermekek a szülőföldjükön bomló értelem táptalaján játszottak, nevetgéltek tovább, s véres faleveleket gyűjtögettek a földről.