Legyél te is Boldogságkereső, hirdeti az útszéli óriásplakát, a város romjai fölé tornyosulva. Többezer ehhez hasonló – rendben tartott – hirdetés lepi el az országot. Tulajdonképpen fölöslegesen, hiszen már szinte nincsen kit szédítenie, majdnem mindenki behódolt a boldog szolgaságnak. Aki meg nem, az megpróbál életben maradni, de ha nem bírja tovább, ő is „végez” önmagával.

Az egész úgy 25-30 éve kezdődhetett, bár az idő fogalma azóta már régen semmivé vált itt, az állandóan szürke égbolt alatt. Akkortájt hozták a társadalom tudtára, hogy a Föld a végét járja. Az energiakészletek kimerülőben voltak, a környezetszennyezés hatalmas méreteket öltött, na meg a globális felmelegedés és a többi. „Megoldásként” létrehoztak egy új időszámítási rendszert, melynek naptárán még 30 év volt feltüntetve, a világ előre kiszámított végső pusztulásáig. Természetes következménye volt mindennek a pánikhangulat. A pénz, a vagyon biztos lépésekkel kezdett elértéktelenedni, életünk egész struktúráját nagyon rövid idő alatt kellett átrendezni ezáltal. De a megoldás már erre is megvolt, egy gyógyszer az emberiség összes gondjára: a Boldogságkereső. Napi egy tabletta, s rózsaszínben látod a világot – a világvégét. Amíg még ért valamit a pénz, óriási összegekért árulták a szert, amelynek „nem volt mellékhatása”. Aztán hatalmas gyárakat építettek, melyekben a tablettákon kívül élelmiszert gyártottak, s a munkásaiknak – a pénz kimúlásával – Boldogságkeresővel fizettek. A piac egyeduralkodójává váltak ezzel a fogással, habár piacról már ekkor sem beszélhettünk fenntartások nélkül. Sorra zártak be kisebb-nagyobb üzletek, s minden ember a napi adagja után rohant a gyárakba, ahol élelemmel is ellátták őket és családjukat. Régen életteli kisvárosok váltak így kísértettanyákká, s mindinkább igénytelenebbé az emberekkel karöltve, akiknek nem volt szükségük már másra csak élelemre és „boldogságra”.

Egyik nap, emlékszem még, - pedig egyre kevesebb emlék fészkeli be magát szürke hétköznapjaimba – egy kocsmába tévedtem be, amit már csak a józanok szűkülő társasága vett igénybe. Legurítottam két üveg sört, egy kicsit beszélgettem végre emberekkel, majd elindultam hazafelé. Ismeretlennek tűnő, egyformaságba forduló utcákon haladtam, egy kiégett város hamvain, amiből nemsokára még ennyi sem marad. Ekkor akadtam rá egy nőcskére. Öltözékét tekintve régebben prostituált lehetett, most viszont egy üres doboz Boldogságkeresőt szorongatott a kezében, a földön kuporogva. Esdeklőn nézett rám egy kapszuláért, de én széttártam a karom, „Nem élek vele” – mondtam. Értetlenül nézett rám pár másodpercig, majd bizonytalanul kigombolta felsőjét, s bevezetett alagsori lakásába. Lefeküdt poros ágyára, közben levettem kabátomat és egy nagy köteg pénzt tettem az ágy melletti kisszekrényre – talán fedez még egy doboz tablettát. Teste hidegen feszült meg testem alatt, már-már taszított. Hangtalanul, a semmibe révedve, – valószínűleg a Boldogságkeresőre gondolt – üres szemekkel tűrte azt, amit évekkel ezelőtt lángban égve élvezett. Az aktus végén döbbenten gördültem le róla, majd sietve kerestem kiutat. Végre kiléptem az ajtaján, a hideg levegőbe kapaszkodtam, nehogy összeessek. Hát már ez sem számít semmit, mintha nem is lett volna! Már ösztöneik is elkorcsosodnak! Nehézségek árán, de sikerült összeszednem magam, s remegő térdekkel siettem otthonomba.

Azóta persze már tisztán látom, az emberek szexualitása megszűnt létezni. Az emberiség átlagéletkora 45 év körül lehet. 20-25 éve nem hallottam gyereksírást a játszótereken, csupán a rozsda nyöszörög a mérleghintákon kegyelemért könyörögve a szélben. De miért is kéne ember a földre, mikor már régen feladtátok! Az általános mocsok és kosz dönti romba az emberiség egykor még meleg ágyát. Betegségek tombolnak, melyekről tudomást sem vesz senki, hiszen „boldogok”. Az igénytelenség a végsőkig fokozódik, az emberek el-elhagyják a tisztálkodást, rongyokban járnak, mint a hajléktalanok – tudom nem szép dolog a külső alapján ítélni, de mindennek van határa. Életünknek is, amit most milliónyi feszítővassal feszegetünk szét, ahelyett, hogy már a legelején valódi gyógyírt kerestünk volna. Talán újjáépíthettük volna világunkat még akkor, ehelyett most végképp eltöröljük a föld felszínéről, magunkkal együtt. Ehhez hasonló nyomasztó gondolatokkal járom az utcákat nap-nap után, kerülve a „boldog” népeket. Lábam most is a végtelen nyomor beleiben tapos, amikor belebotlok egy öregemberbe. Az útmenti sárban fekszik mozdulatlanul. Odasietek hozzá, már késő, régen kihűlhetett. A kezében egy üres doboz Boldogságkeresőt szorongat. Kikaparom belőle. Tévedtem, a doboz alján rejtőzik még egy darab kapszula. A kezembe veszem, s egy percre elmerengve a szegény öreg sorsán továbbindulok. A folyópartra vezetnek gondolataim. Leülök az apró kövekre, s végignézek a félig ködbe vesző város lepusztult látképén. A szürke égboltra próbálok erőltetni egy naplementét, de nem emlékszem rá, hogy milyen lehetett. Ekkor észreveszek egyet, a romok mögül elővillanó, makulátlanul tiszta óriásplakátot: Legyél te is Boldogságkereső – kiáltják a megszokott szavak. A kezemben, mintha megmozdulna valami. Lenézek rá, és megpillantom a tablettát. Csak még egyszer láthatnám a Napot, arany tündöklésében fürdetném arcomat. Összeszorul a gyomrom, reszketve emelem fel kezemet. Száraz torkomba igyekszem nyálat erőltetni, amint számba veszem a „boldogságot”.