Egyirányú utadon folyton visszakémlelsz, Aszfalt-cipőd a vakvilágba visz előre, Merre megtépázott, tiport-képeket képzelsz, Hol narancsszín hajnal a félhomály bölcsője, Mely lehangolt arcokat fest ablakkeretbe, Sóvárgást cseppent sós könnycseppek armadára, Napfényt a sötétség leple alatt ereszt be, Mely kísért, elszalasztott jövődet zabálva…
