magam mögött cammogok
félszegen nyúl utánam a magány
egyetlen sóhajával fonja egybe magáéval a karom
de nem törődök vele
már nem időz el bennem a fájdalom
lehajolok menekvő cipőfűzőm után
pocsolyában füröszti béka-bánatát
rabságával egy az enyém is
mígnem a fodrok közül a királylány kémlel vissza rám
és magam elé visz