nyelvemre vettem nevét százszor, sőt ezerszer,
át mégsem verhettem,
tudja, hogy rettegem őt,
s ha nincs, hiányát is szenvedem…
szájamra csókolta magát egykor,
s amint ajkad ajkamtól távozni kényszerül,
ő ittmarad,
és belémgombolja fényét észrevétlenül.
köröttem bolygónyira szélesül az űr,
mit egy perce még csillag-lelkem szabadon bejárhatott,
mostanra csupán befelé világlik elárvult teste,
így húslepte zugokban turkálhatok.
kihagyott szótagok között
mind újabb hiányok:
tested tagjait testemből kitépte az idő
– fáradt percek, nem múló szilánkok –…
mi nem maradt magamnak,
hát azon térdepelek,
önmagam teljességén,
és suttogom a neved…