szétszéledtem, mint lyukas üveggolyók a szálról,
egyszerre kerültem messzire, és közelre hazámtól…
de honnan kezdjem el összegyűjteni elárvult életdarabkáimat?
van egyáltalán valamiféle szál, mi eddig összetartott?
vagy csupán a véletlen fogta eggyé bennem ezt az emberpartot?

szétszéledtem, búcsút intettem a jövőn elmerengő magány fáinak,
egy hatalmasabbért cserébe, mely most rám fonódik, íze átitat,
s bár előre tartok – épp kiforró lépéseim nyomán –, látásom rég visszafordult.
egészen a kezdetek legmélyébe vájok, tekintetemet a köd magába issza,
de létjogosultságomra csak itt találhatok, hol a válasz tiszta.

szétszéledtem. távolról kezdem el begyűjteni, mit szívem egykor összekoldult,
hiszen, amiért elég volna a kezemet kinyújtanom, az mind a felszínére fordul,
a mélység először mindig távolról tapintható ki, közelről én sem vagyok valódi…
létezésem legszélénél állok, egyensúlyommal összeveszve, mégis kiegyenesedve,
egy apró pontra fókuszálok: a legszebben lüktető szív szuszog, társát keresve…