Valami kósza fény kavar bennem hangot. Átszédeleg homályos tekintetemen, majd lassan tudatomba fúrja magát. Egy név lehet, talán. A betűk vontatottan rendeződnek sorba szemhéjaim alatt, valahol a koponyám küszöbén matatnak értelem után. A hang csendes sóhajából kikelve, hirtelen felkorbácsolt robajjal vágódik elmém ablakához.
- Tamás! – súgja egy női száj, fülemhez egészen közel hajolva.
Ismerős az illat, ami körüllengi. Valami távoli emléket próbál megidézni bennem, de túl messze van, vagy már túl messzire kerültem tőle. Nem tudom.
Pilláim közé, óvatosan beeresztek némi fényt. A színek még részegen támolyognak elém, de lassanként különválnak. Kirakósjátékként rendeződik el a külvilág, csak magamat nem találom benne.
Megint az a női hang kúszik be a fejembe. Beszél hozzám, de nem értem, hogy mit, mert már teljesen máshol járok. Viszont érzem a hangjának az ízét. Közben azt hiszem, eltévedtem. Most megint minden sötétedik, valaki folyton leselkedik rám minden sarok mögül. Izzó szempárok villognak utánam. Fekete örvény szippant magába hangtalanul. Csak egy pontnyi hang világlik előttem, az, amelyiknek ismerem az ízét. Belékapaszkodom, és átfolyok egy másik végtelenbe.

Retinámba belezúdul a fehérség. Pupilláim nyüszítve szűkülnek össze. Kívül vagyok valahol, valakin, fehér falakkal összezárva. Látóterembe bevágódik egy nőalak. Könnyes szemekkel, görcsös karjaival reszketőn gesztikulálva. A szavai… a szavait nem értem, nem hallok semmit, csak valami némán zúgó üresség tolul füleimbe. Mint valami némafilm. És ekkor megpillantom a másik alakot. Hideg döbbenet ül a szívemre. Egy férfi hadonászik széles mozdulatokkal. Kezében a konyhakésen meg-megvillan az éles lámpafény, ami belém hasítja a felismerést. Én vagyok. Bár az arcom már-már a felismerhetetlenségig eltorzult… a félelemtől, mely tompa fényként csillog a szememben. „Ne, én ezt nem akarom!” – üvölteném, de hiába, szavaim vakon hullanak el mélységeimben. Most már emlékszem a nőre. A feleségem… a feleségem a padlóra roskad. Hangtalan üvöltés fojtja meg a teret. Majd én is a földre rogyok, ahogy magamba vágom a konyhakést. Remegve, tehetetlenül nézem a jelenetet, miként rám nehezedik a levegő. Hirtelen hangrobbanás nyomja össze a képeket. A masszából néhány hangfoszlány nyúlik még utánam, és egy ismerős név, Tamás, akit nem ismerek…

Fojtott veszekedés hangszilánkjai pattogzanak fel, valahonnan a mélyből felém. Alig látok valamicskét a helyből, ahol vagyok. Félhomály borul körém, félig megnyugtatón. És mintha valami elfelejtett illat bontaná szárnyát lelkemben. Az emlékezés. A szoba, a tetőtéren, ahol most vagyok. Tudom, csak még a fejemben nem találom, hogy honnan olyan ismerős. Csendes szipogás töri meg a pillanatot. A szoba másik végéből jön, a sarokból. Egy kisfiú guggol a sötétben. Pici lábain hintázik előre-hátra. Ekkor lentről megerősödik a kiabálás.
- Már megint a Tamás! – üvölti egy férfi, mire egy nő zokogni kezd.
- Hagyd békén! – kiáltja a nő, de a férfi lépései már a lépcsőn dörögnek felfelé.
Tamás, visszhangzik a név az agyamban. Majd a kisfiú felé fordulok, aki már-már katatón állapotban himbálózik előre-hátra. Közben alig hallhatóan motyog valamit magában.
- Peti, most elmegyünk innen… valami nagyon szép helyre… mondjuk egy rétre, ahol fogócskázhatunk… elmegyünk… jó… oda, ahol senki sem talál majd ránk… – kezét a fülére tapasztva, remegéstől elfúló hangon ejti ki a szavakat. És a nevet, aki…
Kivágódik a szoba ajtaja. A férfi nadrágszíjjal a kezében ront a kisfiúnak, aki mind erősebben szorítja kis kezecskéit a füleire, és mind hangosabban kántálja: „Peti, Peti, Peti, Peti, Peti…” – a nevemet.

Fuldokolva nyílik tudatomra a világ. Majd a zokogás megfeszíti testemet. Gyomrom környékén érzem, ahogy összehúznak friss varrataim. Miközben elsiratom önmagamat, önmagamért cserébe.
- Tamás! – szól szelíden az ismerős ízű asszonyi szó.
Könnyeim közt reszketve kutatom a remény hangsugarát. S ahogy megpillantom, beléomlok feleségem szőke hajzuhatagának óvó ölelésébe.
- Tamás! – mondja, most már ő is könnyáztatta szemmel.
- Igen, én vagyok.