embert lát beléd a vak végtelen
végesbe pólyált egy pillanat-katona
pergő percek masíroznak feletted
óvóhelyre bújtattad őt – alomba
hol halomban áll most mind az egyedi
kik kifelé tágra zárt szemmel figyelik
miként emlékeikre felejtés ül
és a menekülés menekülést szül

                 ***

pszt! most csend van
az ébredő még álmodik
s az csak egy villanás
mikor még magára húzhatja önmagát
majd koppan a perc
ő mozdul már
és nem találja szétfeslett ruháját

mozdulatművész
végtagjaiban olykor még játszik az ész
de leginkább az ösztön őrli mindennapjait
a megszokássá korcsosult
de megy, halad
ha egyhelyben jár-kel is
és a centi előtte méterként tornyosul
jótékony homályban
de akkor is
megy, halad
valami hajtja
öntudatlan tudatalattja
hogy talán akkor
akkor valamikor
talán lehetne valami
ami
talán akkor lehetne valaki
aki
talán történhetne valami
ami
talán máshogy igaz
tán valódi
tán ez is az
de
tán fénye volna
tán egy kis meleg
mi megüli szívét
és szívedet

pszt! most csend van
az elalvó épp ébredik
s az csak egy villanás
mikor még magára húzhatja önmagát
majd koppan a perc
de egyszer, egyszer tán úgy marad
és csendben bont ruhát a pillanat