szemillának

megsejtetted magadban a másik partot,
miközben dagály tekeredett lábikráid köré:
a kontinens már félig üresen – űzött,
a süllyedő hajó még félig teli – tartott.

kopp, kopp, hullottak a tálkába a fasírtgolyók,
visszhangot verve a szűkülő levegőben,
s te számuk nőttével lettél egyre kevesebb,
amint ragacsos perceidet fojtották a légyfogók.

álltál, az árbocrúdhoz kötve ki magad!
újra, és újra álruhában lested meg a túlsó partot,
mely álcádat viszonozva váltogatott más-más arcot!
de menni, vagy maradni közt, az a hajszál elszakadt…

így most a fesztelen tenger az, mi szétfeszít,
látásod még idomul, hogy a hullámokon túlra láss,
ne vissza, hol képzeteket ölel a gyötrő tagadás…!
ma még csak sejtsd meg, mi van odaát,
és akkor lépésed el nem veszít!